Sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az afroamerikai zenei hagyomány milyen erősen befolyásolja a nyugati könnyűzenét. Voltaképp alig találunk olyan popzenei stílust, ami nem a blues-ban gyökerezik. A századforduló ragtime-ja, a negyvenes-ötvenes évek chicago-i R&B-je, később a detroiti és memphis-i soul könnyedén visszavezethető a 19. század végén, Amerika déli részén megjelent folklorisztikus zenére. A rock n' roll, így a rockzene klasszikus formája teljes egészében blues-alapú. Később a Brit Invázió együttesei, vagy a woodstocki hősök is példaképüknek tartották a század eleji blues-énekeseket. Az ötvenes-hatvanas évek küzdelmes időszakában a fekete jazz-zenészek is visszafordultak a tradíciókhoz, ami a hard bop stílusban, és a free jazz-ben rehabilitált kollektív improvizációban csúcsosodott ki. Innen már csak egy ugrás volt James Brown afrikai hagyományokon nyugvó, energikus-ritmikus funkzenéje, ami az elmúlt négy-öt évtized folyamán egyrészt hip-hoppá, másrészt elektronikus tánczenévé evolválódott, és napjaink popzenei kínálatát szinte teljes egészében uralja. A különféle stílusok közti kohéziót az afroamerikaiak csak „soulnak” nevezik. A Robert Glasper Experiment ezt a „soult” tűzte a zászlajára, eltökélve, hogy a szerteágazó zenei hagyományt egységesíti.
Robert Glasper (Fotó/Forrás: Kotschy Gábor, MüPa)
Glasper zenéjében éppúgy megtalálható Charlie Parker bebopja, mint John Coltrane hard bopja, Herbie Hancock straight-aheadje, a Sly and the Family Stone funkja, a new school hip-hop, a neo soul és a contemporary R&B. Ehhez a megamixhez keveri egyedi harmonizálási megoldásait, a zenekar egészére jellemző elképesztő virtuozitást és azt a könnyedséget, ami nélkül a „soul” sosem lehetett volna a huszadik századi popkultúra egyik legfontosabb spirituális kifejezése.
Robert Glasper 1978-ban született Houstonban. Texas-i tanulmányai után New Yorkba költözött, ahol hip-hop és neo-soul felvételek produceri munkálatai mellett egyre magasabb szintre jutott jazz-zongoristaként. 2004 óta jelentet meg albumokat a saját nevén, de az igazi népszerűséget a 2012-es Black Radio hozta el, ami rögtön Grammy-díjat hozott számára, és megszilárdította az Experiment alapfelállását (Glasper – billentyű, Casey Benjamin – vocoder, szaxofonok, Chris Dave – dob, Derrick Hodge – basszusgitár). A lemezen a zenekar magján kívül többtucatnyi „külsős” vett részt, akik a neo-soul vagy a hip-hop színtérről érkeztek.
Az Experiment most járt először Budapesten. A tagcseréktől eltekintve (dobon már jó ideje Mark Colenburg hallható, Hodge helyett pedig Burniss Travis basszusgitáros érkezett) nagyjából mindenki pontosan tudhatta, hogy miféle show-t fog látni és hallani a Művészetek Palotájában.
Robert Glasper Experiment (Fotó/Forrás: Kotschy Gábor, MüPa)
A zenekar rögtön a felütésben megalapozza a hangulatot. Casey Benjamin vocoderen keresztül énekel, majd óriási alto-szaxofonszólót vezet elő. A játéka egyszerre agresszív és grandiózus, meglepő fordulatok, meglepő hangok, modern jazzes megoldások jellemzik. Őt Glasper szólója követi, amire Colenburg fokozatosan ráépíti a mai fiatal dobosok vesszőparipáját, az ide-oda eltolt hangsúlyokkal játszó, neo-soulban gyökerező, kettőnégyes dobgroove-ot.
Erőteljes dob-zongora „párbaj” kezdődik. Glasper először nem is játszik harmóniákat, hosszú percek múltán hozza csak be őket szintetizátorszőnyegként.
Az időközben a színpad szélére levonult tagok, Travis és Benjamin visszatérnek. A folytatásban, a glasperi hagyományokhoz híven különleges, popsongokon átívelő jam veszi kezdetét (még a Mr. Mister szép emlékű Broken Wings-e is felcsendül Casey Benjamin vocoderén keresztül).
Glasper bejelenti, hogy Norah Jones épp a backstage-ben vacsorázik (és nagyon éhes), ezért a Let It Ride, azaz a közös számuk előadása akadályoztatva van. Végül az I Stand Alone című Glasper-slágert hallhatjuk, amit lelkesen fogad a közönség. Ekkorra már nem marad olyan, aki ne táncolna szívesen. A szám végi rövid dobszóló után harmonikus loopra hosszú basszusszóló indul. Travis először dallamokat játszik, majd kikapcsolja a loopot és akkordszólózik. A szóló végén minimál basszusgroove-ot hoz be, erre először Glasper száll rá a zongoraszék nyikorogtatásával, majd a rögtönzött show-elemet elhagyván belép az egész zenekar.
A következő dalokban Glasper hangulatos Rhodes-játékát és Benjamin szopránszólóját figyelhetjük meg, majd kettejük párbeszédét. A zenekar lerója tiszteletét az egy hónapja elhunyt Phife Dawg, A Tribe Called Quest-tag előtt, aki rengeteget tett a hip-hop és a modern jazz közti határok elmosásáért, inspirációt adva Glaspernek, majd Bill Withers 1977-es slágere, a Lovely Day következik. Jó showman módjára Glasper megénekelteti a közönséget is.
Robert Glasper Experiment (Fotó/Forrás: Kotschy Gábor, MüPa)
A fináléhoz közeledve felhangzik a Nirvana Smells Like Teen Spiritje is, természetesen a Robert Glasper Experiment-verzióban, amiben vocodert és meglepő harmonizálást hallhatunk, a ráadás végén pedig Casey Benjamin brutális szopránszólójától, és az őt kísérő Colenburg blastbeatig erősödő dobolásától élünk át testen kívüli élményt. A koncert utolsó taktusaiban Glasper Yamaha Motifján felcsendül John Coltrane A Love Supreme-jének híres mantrája és az Afro Blue témája is, ezekkel a hangokkal zárul az est.
A szünet nélküli, nagyjából kétórás műsor egy hosszú kirándulás volt az afroamerikai urbánus kultúra világában, a nagyvárosi utcáktól a közösségi házakig, a házi stúdióktól a csillogó koncerttermekig. Glasper zenéje ugyan ízig-vérig mai, modern és újítószellemű, legfontosabb motívumai a múltban gyökereznek.
Mondhatjuk, hogy Robert még pályája elején tart. Elgondolkodhatunk azon, hogy vajon egy évtized múlva merre fog kalandozni. Vajon az Experiment stílusa már most szilárdnak tekinthető, vagy az idők során hordalékként rakódnak majd rá újabb és újabb hatások? Vajon a mainstream siker újabb hosszú évekig adatik meg számukra, vagy kiszorulnak? Jelenleg nem ismerjük a válaszokat, az viszont biztos, hogy
az Experiment korunk egyik legfontosabb kulturális lenyomata, amiről száz év múlva is pontosan meg fogják tudni állapítani, hogy a huszonegyedik század elején készült, noha gyökerei korábbra nyúlnak vissza.
Emellett pedig talán a legszórakoztatóbb zenei formáció a mai kínálatban, ami a jelenlegi, zavaros történelmi korszakban talán még fontosabb dolog.
hírlevél
