Jól ismert történet, hogy a nyolcvanas évek közepén, a kertvárosi szenátorfeleségek és -féleségek hipokrita nyavalygásának köszönhetően – aminek a lemezeken egy időben státuszszimbólumként feltűnő Parental Advisory címkét is köszönhetjük –, mások mellett Frank Zappát is egy kongresszusi bizottság elé idézték. Ő mondjuk Mark Zuckerberggel ellentétben nem magából, hanem másokból csinált hülyét, de ezt inkább ne is firtassuk. Az ügy egészen odáig fajult, hogy az egyik legnagyobb amerikai áruházlánc, a Walmart megtagadta Zappa lemezeinek árusítását. A Billboard magazin rákérdezett, mi a baj például az épp megjelent, Jazz from Hell című lemezzel, ami az akkoriban dollárok százezreibe kerülő, hangmintákat tároló, rendszerező és ezekből felforgatóan furcsa, bonyolult zenét előállítani képes, synclavier nevű szerkezettel készült.

Az ezt firtató kérdésre azt válaszolták, hogy probléma ez esetben a borítóval van – a borítón Frank Zappa szerepel, nyakkendőben és trencskóban.

Ez a történet is jól mutatja, hogy kísérték Zappa egész pályafutását azok a prekoncepciók és félreértések, amiket egyébként, nagyon ügyes marketingérzékkel, nem kis részben ő maga táplált a kezdetektől fogva. Huszonhat évvel a halála után azonban, hiába bővül az életműve még mindig (a teljes katalógusa már 110 kiadvány fölött jár), inkább csak popkulturális utalásokban találkozunk vele, a zenei hatásával ritkán. Zappa zenei világa ugyanis tele van ördögien bonyolult szerzeményekkel, a korpusza felölelt szinte mindent, a doo wop-tól az operáig, az őt ért hatások egy részét pedig egy zavarba ejtő utalásrendszerbe ágyazva rejtette el a dalaiban, részben az általa koncepció-folytonosságnak nevezett teória miatt, aminek köszönhetően a teljes életműve, annak minden szelete és aspektusa egyetlen mű lazán összefüggő részei.

mint vezérelv, aminek ő csak kevés jelentőséget tulajdonított, mondván, a szövegei csupán szórakoztató céllal készülnek, az instrumentális zene egyébként is nehezebben eladható.

Frank Zappa (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)

A céltáblákat illetően nem volt válogatós, bár a keresztény jobboldal, vagyis a republikánusok mindig kéznél voltak, ha gátlástalan idiótákat kellett lerángatni a piedesztálról. De nem kímélte azokat sem, akik felsegítették őket oda. Az Isten és a hívők közé emelt díjas telefonszámot telepítő televíziós prédikátorok elripacskodott szívbajainak is kiváló ihletforrása volt néhány kijelentésével. Például:

A szószékről prostituáltakhoz rohanó, majd ezzel kétszer is lebukó Jimmy Swaggart-nek pedig több dalt is szentelt, köztük a Beatles Lucy in The Sky with Diamonds című dalának feldolgozását, más szöveggel, Lousiana Hooker with Herpes címmel.

Természetesen néhány nála megforduló zenész sem úszta meg. Korunk egyik übergitárosáról, a 18 évesen Zappa kottamásolójaként dolgozó, majd a zenekarába bekerült Steve Vai-ról szóló Stevie’s Spanking alapjául szolgáló történetet itt inkább nem idéznénk. A hetvenes évek második felében nála doboló Terry Bozzio pedig nem csak egy, a lejátszhatóság határán billegő dobszólót (Black Page #1) kapott ajándékba, de egy zenekari poénból eldurvult mini-rockoperát (Punky’s Whips) is. Zappa emellett rá osztotta az Ördög szerepét a Titties & Beer című párbeszédes darabban, amelynek főhőse eladja a lelkét az Ördögnek, a címben szereplő két dologért cserébe. A politikusok mellett persze az ekkoriban még a rock-turnék változatos élővilágához tartozó groupie-k, vagyis a zenészekkel utazó múzsák viselt, esetleg nem viselt dolgairól is alaposan tudósít a diszkográfia, korántsem olyan negatív képet festve róluk, mint a morálisan egyébként is jóval gyengébb lábakon állni próbáló politikusokról.

Hülyeségekről persze bárki tud dalokat írni. Zappa ironikus felhanggal beszélt a dalszövegek és a mondanivaló sokadrangúságáról, ráadásul ezek nélkül nem tudta volna megteremteni a rajongói bázisát. Ugyanakkor

Az ilyesmi valószínűleg egyébként sem fordul meg senki fejében. Kinek jutna eszébe egy mindössze egy perces szerzeményben (Amnesia Vivace) idézni a Tavaszi áldozatból (Sztravinszkij), a Tűzmadár-szvitből (szintén Sztravinszkij), és Gene Chandler 1961-es do woop slageréből (Duke of Earl), miközben arról énekel, hogy a Szilvák Hercege éppen bepróbálkozott két pom-pom lánynál, akik úgy megverik, hogy amnéziát kap? Az ehhez hasonló példákból számtalan van, sok esetben ráadásul jóval árnyaltabb, befogadhatóbb megoldások is születtek. Hogy ennek semmi értelme? Zappa mentségére szóljon, hogy gyerekkori barátok voltak Captain Beefhearttal, aki bizonyos szempontból még Zappánál is képes volt messzebbre menni, ha megmagyarázhatatlan ötletekről volt szó.

Frank Zappa (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)

Zappa karrierje az ellenkultúrát ellenszélben előző Los Angeles-i freakek között indult, csak néhány év kellett neki ahhoz, hogy körülvegye magát a korszak elsőligás rock és jazz zenészeivel. A nyolcvanas években mások mellett Kent Nagano és Pierre Boulez dirigálták a nagyzenekarra írt darabjait, de a rock és a komolyzene világban egyaránt kívülálló maradt. Nem dacból, de nem is meg nem értettségből. Ugyanakkor itt kell keresni az okát, miért maradt az életműve lefolyástalan. Mert egy ilyen komplex és kerek életműhöz egyszerűen nincs mit hozzátenni. Nem is kell. Viccet csinálni viszont lehet belőle, ahogy ezt az alábbi történet mutatja.

A nyolcvanas évek első felében Art Jarvinnen felkérte Zappát, hogy írjon egy darabot a kamarazenekara számára, amit Los Angelesben fognak előadni. Zappa, az eredetileg a Shut Up ’n Play Yer Guitar című albumán megjelent, While You Were Out című dalból készített egy átiratot, ami azonban túl bonyolult volt ahhoz, hogy a zenekar a rendelkezésre álló rövid idő alatt betanulja. Zappának viszont volt egy synclavierrel készített változata, a zenészeket pedig sikerült meggyőznie arról, hogy senkinek sem fog feltűnni, ha csak eljátsszák, hogy játszanak.

A zenészek később aztán nem győztek bocsánatot kérni, a botrány tárgyát képező darab pedig egy erősen átvariált és más hangzásvilágba átültetett változatban, While You Were Art II (Amíg művészet voltál II) címen, a bevezetőben már megemlített, Jazz from Hell-en jelent meg, ami végül meghozta Zappának az első Grammy-díját – a legjobb rockzenei instrumentális előadás kategóriájában, holott az albumon csupán egyetlen, valódi hangszerekkel előadott szerzeményt szerepelt: a világ bármely koanját csípőből megválaszoló csoda, a St. Etienne című gitárszóló. Ezen viszont meg sem kell lepődni. Elvégre mi köze Zappának a rockhoz? A jazzhez? Egyáltalán, mi köze neki bármihez?

A választ engedjük át Eötvös Péternek, aki Zappa 1993-as halála után az ő emlékére írta a Psalm 151 című, rituálisnak szánt darabot, ami egyszerre tiltakozás és számonkérés. Talán egy zseni korai halálára gondolt és arra, milyen könnyen csábulunk el a sértettségnek, mikor szembesítenek minket a hétköznapi hitványságainkkal, ahelyett, hogy megtanulnánk nevetni magunkon. Ha így lenne, Zappát nem renitens szatirikusnak könyvelték volna el, hanem egyszerűen csak egy zeneszerzőnek. Túladagolt humorral. Bár az is lehet, hogy nem kellett volna ilyen hátborzongatóan különlegesnek lennie. Ezt a kategóriát ugyanis mostanra annektálta a bárgyú vigyorú egyformaság.