Pat Metheny-ért több mint három évtizede tombol a közönség, és az ő odaadása sem lankad - az évi százötven-kétszáz koncerttel még mindig, immár a hatodik ikszhez közel is a legpörgősebb jazz-sztárok elitjében foglal helyet az amerikai gitáros-zeneszerző. A huszonegy évesen, 1975-ben debütált csodagyerek jópár szerzeménye ma már a jazz standard kategóriába tartozik. Ám a közönségsiker titka nem ez, hanem - ahogy az All Music Guide kritikusa fogalmazott - hogy Metheny olyan jazz-zenész, akinek dalait szerelmespárok is dúdolják egymás fülébe. Bár szerzőként nagy terekben és hízelgő dallamtémákban gondolkozik, van még neki (legalább) két másik arca is: a puritán kamarahangzásban mozgó postbop gitárvirtuózé és a Jimi Hendrix-i rock and rollt merészen továbbgondoló, nonkonform zajdiktátoré. Ezek a vonzások minduntalan párbeszédet folytatnak egymással művészetében, helyet kérnek maguknak a másik mellett-előtt: egészséges rivalizálás zajlik köztük a sorlemezeken és a színpadon egyaránt - és alighanem ez teszi a Metheny-zene izgalmát maradandóvá.

A sokszínűség talán minden eddiginél jobban érvényesült a mostani koncerten. A határok keresése amúgy is Metheny megújuló kihívásai közé tartozik: meddig mehetek el, meddig fokozhatom, meddig feszíthetem a húrt anélkül, hogy elveszíteném a közönség befogadó érdeklődését? Ennek jegyében a korai lemezek útkereső dallamvilága, majd a későbbi latin-ihletett korszak slágerei a Song X szabad rögtönzéseivel kerültek ellenpontba. A feszültséget pedig - Metheny biztos receptje szerint - az utolsó pillanatban oldotta valamelyik érzelmes húrokat pendítő ballada. A koncert jelentős részében ötödik, sőt virtuális hatodik taggal is bővült a Unity Group. Guilio Carmassi zongorán, trombitán és vokállal is kísérte a produkciót, ám szerepe feltűnően a háttérbe volt rendelve. Nem is tudok olyan példát mondani, ahol jazzkoncerten nem improvizált a zongorista, most viszont ez történt.

Éles kontraszt ez, és nagyon határozottan meghúzza a választóvonalat a Unity Group és a hajdani Pat Metheny Group között, amelynek egyenrangú alkotó és irányító producerzsenije a billentyűs Lyle Mays volt - személy szerint nagyon hiányzik nekem az ő egyénisége a mostani PM-hangzásból. A ritmusszekció másik két tagja - Ben Williams bőgőn és a már tizedik éve Methenyvel tartó, lehengerlő összetettségű dobjátékos, Antonio Sanchez - sokkal organikusabb szereplői a zenekarnak. Az említett virtuális zenész pedig a két éve kifejlesztett mechanikus robotzenekar, az Orchestrion, amely a koncert teljes második felét végigkísérte. A processzorok és kontrollerek által vezérelt akusztikus géphangszerek furcsa átmenetet képeznek a hajdani gépzongorák és a mai élő színpadi elektronika között - megtestesítve Metheny gyerekkori nosztalgiáját és művészi jövőképét egyaránt. Az orkesztrion két év alatt integráns része lett Metheny koncertrepertoárjának.

Nem lehet szó nélkül hagyni Chris Potter szerepét, hiszen meghívása a zenekarba nagyon fontos jelentőségű. Potter saját jogon is a legnagyobb szaxofonosok közé muzsikálta magát az utóbbi tíz évben, és sokan a nemrég (túl korán) elhunyt Michael Brecker utódjának tartják. Potter azonban nem azért csatlakozott Methenyhez, hogy a régi időkön meditáljanak: virtuóz technikája, színes hangszerkezelése és intuitív szólói összetéveszthetetlen egyéniséggel ruházzák fel őt. A koncert egyik legzeneibb meglepetése számomra Potter lenyűgözően szabad játéka az amúgy igencsak korlátozott kapacitású basszusklarinéton. Fontos leszögeznem, hogy soha nem hallottam még haknit Methenytől. Nála nincs megúszás, nincs rutin. Van viszont fáradhatatlan energiabedobás, elkötelezett munka a kompozíciókban, a hangszerelésekben és alázat az új zenészek iránt, akik lassan a fiai lehetnének. És persze van a kölykös mosoly, amely még mindig az amerikai álmot idézi azoknak a Metheny-rajongóknak, akik tudják, mit jelent csíkos pólóban koncertre menni, és merre tart az Utolsó vonat hazafelé.