Gőz László (Fotó/Forrás: Hrotkó Bálint)
- Valószínűleg a világon is egyedülálló a Moment ' s Notice a cimbalom-fúvós-elektronikus triófelállással. Miért éppen ez a három ember találkozik ebben a formációban?
- A történetnek van egy véletlenszerűsége: a világ egyik jelentős zenei rendezvényére, a Chelsea Music Fesztiválra hívott engem játszani a szervező. Megkérdezte, hogy milyen formációban játszom éppen, és mivel nem volt működő formációm, viszont akkor lépett itt fel Kurtág Gyurival Barre Philips az Opus Jazz Clubban, felmerült, hogy mi lenne, ha ezt a New York-i felkérést hárman csinálnánk meg. Barre Philips – aki az egyik leghíresebb jazzbőgős volt Amerikában, majd eljött Európába és kortárs improvizációs központot alapított - akkor nagyon beteg lett (most már meggyógyult), és mivel már elvállaltuk a fellépést, szóltam Lukács Mikinek. Azért neki, mert számomra ő az a zenész, aki háromszázhatvan fokban játszik: Couperin, Bach, Kurtág, Dresch Misi zenéjét éppúgy kiválóan szólaltatja meg, mint a hagyományos népzenét, vagy a kávéházi zenét, a saját formációiról nem is beszélve. Ő tehát minden létező műfajban játszik, és Gyuri is nagyon örült az ötletemnek, hogy őt hívjuk meg. Mi hárman ezen a fellépésen, a Chelsea Music Fesztiválon találkoztunk életünkben először. Gyuri szerette volna, ha legalább megbeszéljük a koncert előtt, hogy mi fog történni, de
én mondtam neki, hogy ennek a zenének pont az a lényege, hogy semmit nem beszélünk meg. Nagyon élveztük a dolgot, borzasztó izgalmas volt az ismeretlenhez hozzányúlni.
- Önnek milyen érzés volt viszonylag hosszú idő után újra visszatérni zenészként a színpadra?
- Elég sok ideig a háttérben voltam, mert a BMC-re fordítottam az időmet, emiatt kiszálltam a zenei mókuskerékből, amit húsz évig boldogan csináltam. Ez a koncert újra felmelegítette bennem a zeneiséget.
Ráadásul nem volt indokolt, hogy abbahagyjam, tehát nem lettem rosszabb zenész, nem süketültem meg, csak a körülmények miatt alakult így. A koncert után viszont elhatároztuk, hogy folytatjuk a muzsikálást ebben a trió formációban. Sorra jöttek a felkérések, viszont nagyon érdekes, hogy már kilenc koncertünk volt világszerte, de Magyarországon most fogunk először játszani.
- A trió John Coltrane azonos című kompozíciójáról kapta a nevét. Bármi módon kapcsolódik a trió zenéje a coltrane-i örökséghez?
- A Moment's Notice Coltrane-nek abban a korszakában született, amikor már szinte teljesen improvizatív lett a zenéje, minden elemében áthágta a jazz és a klasszikus zene kötöttségrendszerét. A pillanat hangjait szólaltatta meg. Ez nem jelenti azt, hogy össze-vissza játszott, de eddigre olyan magasságokba jutottak a gondolatai, és annyira személyessé vált a zenéje, hogy azt szinte már csak a legnagyobb Coltrane-rajongók tudják meghallgatni, mert borzasztóan nehezen befogadható. Ebből a szempontból az ő zenéje érintkezett az akkori kortárs zenével.
Irodalmi példával élve ez a zene olyan, mint egy Proust-regény: nincs történetmesélés, hanem a szerző gondolatai szabad asszociációk szerint, meghatározatlan irányokban repkednek. Ez Coltrane-re és ránk is igaz.
Moment's Notice Trio
- Mennyivel veszélyesebb ez a fajta kortárs zenei improvizációs technika, mint a jazz?
- Szemben a jazzel, nálunk még a határok sincsenek megszabva: a zenénk nincs periodizálva, előre szervezve, formailag és hangilag semmi sincs megbeszélve. Tehát az ég világon semmi nem történik a darab megszólalása előtt.
Ez óriási kockázatot rejt magában, mert előfordulhat, hogy a három ember gondolata nem találkozik. Ahogy egy emberi beszélgetésben, úgy itt is kétesélyes a zenei párbeszéd kimenetele: ha a „beszélgetőtársad” elég nyitott, akkor le lehet menni a dolgok legmélyére, miszlikre lehet szednie egy bizonyos kis hangot vagy hangkörnyezetet, vagy éppen átugrani egy zenei mondatot és új bekezdést kezdeni, de lehet, hogy az egész unalomba fullad, ha elvész a figyelem.
- Ehhez a fajta „kötél nélküli csoportos akrobatamutatványhoz” milyen előzetes képességekkel kell rendelkezzen egy jó kortárs improvizatőr?
- Alapvetően szükséges egyfajta hangszeres tudás, fül, ami meghallja a világ összes létező zaját – legyen az zenei hang, zaj, harmónia, vagy bármi - és egy gyakorlott formaérzék.
Ahhoz, hogy ezek a készségek kialakuljanak, rengeteg olyan darabot kell játszani, aminek van formája.
Mozartnak és Kurtágnak is van formája. A kamarazenélésnek ez a módja elsőre bonyolultnak tűnik, de amikor az ember már benne van a zenében, akkor már nem az. Ez olyan, mint amikor egy hegymászó egy 4000 méteres csúcsnak vág neki: ismeri a megfelelő felkészülési metódusokat, és amikor odakerül a hegy lábához, már nem a félelem dominál benne, hanem a szabadságérzés, mert tudja, hogy felkészült és meg tudja mászni. Ugyanakkor, ahogy a hegymászás, úgy a kortárs zenei improvizáció is egy folyamatos, intenzív figyelmet igényel, egy felfokozott tudatállapotot él meg az ember játék közben, aminek a mi esetünkben a darab megszületése adja az izgalmát.
- Ezek szerint a nézők egy kísérletnek lehetnek a szemtanúi?
- Mondhatjuk, hogy ez kísérleti zene, de én úgy érzem, hogy ez már rég túlhaladott a kísérleti stádiumon. Régen általános dolog volt, hogy a zenészek maguk is zeneszerzők voltak, vagyis aki tudott zenélni, az zenét is tudott létrehozni. A zenetörténetnek rengeteg olyan időszaka volt, amikor az improvizáció alapvetés volt, például a barokkban. A romantika időszakában, majd a 20. században viszont már olyan precíz leírási mód alakult ki, ami az utolsó lélegzetvételt is rögzítette. Most éppen ennek az újragondolása történik: rengeteg szerző ír úgy zenét, hogy teret ad a zenész improvizációs szabadságának, vagyis sokszor csak a formát adják meg.
- Ha jól tudom, a mostani koncerten a vizualitás is nagy szerepet játszik majd. Hogyan kell ezt elképzelni?
- A New York-i, Chicagói és Los Angeles-i Moholy-Nagy kiállításra a szervezők meghívtak minket játszani. Ezekre az alkalmakra a A MOME két kollégája, Samu Bence és Nagy Ágoston fejlesztett egy hangkártyát, ami vizualitássá alakíta a zenénket.
Az eredmény olyan, mint egy élő kotta: ha belefújsz a hangszeredbe, vagy ha ráütsz a cimbalomra, az megjelenik grafikus formában is.
A visszajelzések szerint a közönségnek nagy segítség volt, hogy látták is, amit játszunk. Mi szerencsére nem látjuk ezt a képet, mert borzasztóan befolyásolna: abban a pillanatban, ahogy észlelnénk a vizualitást, elkezdené irányítani a gondolatainkat. Így viszont nekünk csak négy dologra kell figyelni: a hangra, a dallamra, a harmóniára, és ezek időrendi sorrendjére, a ritmikára. És itt jön a képbe az ötödik elem, ami összefogja az egészet: a forma. Mert attól lesz kerek valami, ha formája van.
Nem akarjuk megváltani a világot: mi hárman beszélgetünk a színpadon, és reméljük, hogy a beszélgetésünk érdekes lesz még pár száz, vagy ezer ember számára.
hírlevél
