Minden évben átadják a Grammy-díjakat, Beyoncé minden év elején bicepszre edz, hogy elbírja majd azt a négy-öt szobrot, amit megkap. A menedzserek egymás nyakán taposva tepernek, hogy az ő művészük lépjen fel az élőshowban, az elit ruhatervezők már novemberben elkezdik a varrást (varratást), a díjkiosztó sugárzásához meg már rég eladták a hirdetéseket. Rá vannak pörögve a dologra.

A népszerűségvesztésben vastagon benne van, hogy Grammyt az utóbbi években sokan vádolták korrupcióval, legutóbb a mai popzene hiperszupersztárja, The Weeknd, akit valamiért nem sikerült a díjra jelölni, pedig azt gondolhattuk volna, ha őt nem, akkor kit? Ki is írta a Twitterre, hogy a Grammy korrupt volt és korrupt marad, ő aztán nem is megy többet. Drake is megszólalt, és azt mondta, igazán megspórolhatná már magának minden zeneipari művész azt a kellemetlen meglepetést, amit a Grammy-átadók után érez: hogy köszönőviszonyban sincsenek az elismerések a teljesítményekkel.

Én minden évben megnézem, kiket díjaztak, csak szakmai kíváncsiságból is, bár valószínűleg a Grammy odaítélő bizottságát kevésbé érdekli a klasszikus és a jazz kategória, mint mondjuk engem. A tévé például reklámokat mutat akkor, amikor a komolyzenészek átveszik az elismerést, még arra is tojnak, hogy a kamerát bekapcsolják. No jó, idén Igor Levit eljátszotta a Holdfény-szonáta holdfényes tételét.

A klasszikus kategóriák

A legjobb klasszikus zenei albumon végzett hangmérnöki munkáért Riccardo Muti és a Chicagói Szimfonikusok felvételét díjazták, amelyet Sosztakovics XIII. szimfóniájából (Babi Yar) készítettek (hangmérnökök: David Frost, Charlie Post, Silas Brown). A kijevi zsidók mészárlásának emléket állító monumentális zenemű operai intenzitással jeleníti meg a XX. század kevésbé számontartott vérengzését.

A legjobb zenekari lemez kategóriában már megint Gustavo Dudamel a befutó (tavaly is ő volt). Ez talán nem meglepetés: a Los Angeles-i Filharmonikusok nyilván erősebben lobbizik, mint mondjuk Hannu Lintu vagy Daníel Bjarnason menedzsmentje. Dudamel zenekara Charles Ives összes szimfóniáját vette lemezre, és mindent megtett azért, hogy az amerikai mestert a nagyok közé emelje.

Díjazták a New York-i Metropolitan Opera Porgy és Bess felvételét is, amelyről egyébként tényleg jókat mondanak a kritikusok. De ha valakit más irány érdekel, ki ne hagyja a barokk zene sztárelőadóival készült Agrippinát, hiszen Elsa Benoit, Joyce DiDonato, Franco Fagioli, Jakub Józef Orliński és Luca Pisaroni énekel rajta. Simán megkaphatta volna a díjat, alighanem az erősebb lobbista nyert.

Ha valakit érdekel, hogy miként emancipálja a brácsát Richard O’Neill, akkor hallgassa meg Theofanidis Brácsaversenyéből készült felvételét: rendkívül tiszta és disztingvált hangzása van a szólóhangszernek, nem utolsósorban az ügyes hangmérnököknek hála.

A legjobb vokális album kategóriájában a brit zeneszerzőnő, Dame Ethel Smyth műveiből készült albumot díjaztak (az Experiential Chorus és az Experiential Orchestra előadása). Még ennél is kevésbé érdekes Michael Tilson Thomas szerzői lemeze, amelyen Anne Frank naplójához írt kísérőzenét, és Rilkén meditált zavarba ejtőn idejétmúlt szimfonikus nyelven. Kortárs kompozíciók ellen a tisztelt bizottság amúgy is be van oltva: idén az öt jelölt közül legfeljebb Ted Hearne Place című lemeze lett volna érdekes, de nem az nyert. És nem is érdemes elárulni, hogy ki.

A jazz kategóriák

Tavaly még közöttünk volt Chick Corea, s mi több, az átadón is fellépett, idén posztumusz díjazták a Trilogy 2 című albumán található All Blues című dal szólójáért. (Amúgy nyert az album is, mégpedig a legjobb hangszeres album kategóriájában.) Legjobb vokális album kategóriában nyert Kurt Elling és Danilo Pérez csodálatos lemeze, a Secrets Are The Best Stories. Megérdemelten.

De akit az újdonságok érdekelnek (és remélem, hogy a tisztelt jazzközönség ilyen), próbálkozzon a jelöltekkel is. Carmen Lundy hatvanhat éves énekesnő New Yorkból, hasonlították már Aretha Franklinhez és Ella Fitzgeraldhoz is, ami túlzó, de jól mutatja, merre helyezzük el Modern Ancestors című ragyogó lemezét. Thana Alexa nevével tavaly találkozott a széles közönség, az Ona jó kis lemez bátor „women-power” témákkal. Kenny Washington What’s the Hurry című albuma viszont karakteres, oldschool jazzlemez standardekkel és csupasz szólókkal. Ambrose Akinmusire új lemeze (On The Tender Spot Of Every Calloused Moment) azokat fogja érdekelni, akik közel érzik a hiphopot a jazzhez. Joshua Redman all-star quartetjének RoundAgain című lemeze meg akár nyerhetett volna.

Kihagytam valamit? Ja, igen, meg akartam nézni, hány díjat nyert Beyoncé. Négyet. Összesen immár huszonnyolc van neki, ezzel ő a legtöbbször elismert női előadó a díj történetében. És azt tudja, hogy ki volt a legtöbb Grammyvel kitüntetett művész evör? Egy magyar úriember, 74 jelöléssel és 31 díjjal és két életműdíjjal. Solti Györgynek hívták.