Beleszülettél az alevi kultúrába, ami egy szóbeliségen alapuló hagyomány. Ez a zenei örökség máig élő, fejlődő kultúra? Születnek még új dalok?

Igen, nagyon is élő, köszönhetően azoknak az embereknek, akik rengeteg energiát fektettek bele, hogy életben tartsák; a vándorénekesek, bárdok, etnomuzikológusok, és persze a hétköznapi emberek. Rengeteg zenészünk van, aki ragaszkodik ahhoz, hogy ezt a zenét eredeti formájában, tradicionálisan játssza, na meg persze olyanok is bőven akadnak, akik kísérleteznek, és fúziós zenét hoznak létre. Azt gondolom, mindkét út egyaránt fontos az alevi kultúra életben tartása és más kultúrákkal való kommunikáció szempontjából. Születnek új dalok, például vannak kortárs énekmondók, mint Ozan Figani, Mehmet Kocak és Derttli Divani, akik az UNESCO szellemi kulturális örökségének részét képezik.

Cigdem Aslan

Úgy sejtem, Isztambul egyik nemzetiségének szülöttjeként erős tapasztalataid vannak arról, milyen kisebbségben élni. Mindig pozitívan élted meg azt, hogy egy szűkebb közösséget képviselsz, vagy voltak ezzel kapcsolatban harcaid – magaddal vagy a környezeteddel?

Kurd aleviként létezni folytonos küzdelem. Az egyik, hogy folyton rejtegetned kell az identitásodat.

Sok szinten szembesültünk diszkriminációval. De ahogy felül tudtam emelkedni ezeken a nehézségeken, mindez a negativitás átfordult kreativitásba. Talán, ha egy kiváltságosabb családba születek, ma nem lennék énekes.

Ha jól tudom, az alevi kultúra és vallás nagyon humanista. Milyen elveit emelnéd ki, amik szerinted minden ember számára követendő példák lehetnek?

Sok más hitrendszerrel összehasonlítva az alevizmus célja megtalálni az igazságot, vagy ha úgy teszik, Istent magadban, hisz minden létező Isten tükörképe.

Szóval ők nem magasabb rendű létezőt keresnek, hanem egy magasabb, emelkedettebb tudatállapotot.

És az a tény, hogy ezek a tanítások generációról generációra, szájról szájra hagyományozódtak, ezt az egész folyamatot még gyönyörűbbé teszi.

Amikor Londonba költözt é l, el őször a She'Koyokh klezmer zenekar énekeseként váltál ismertté. Milyen út vezetett a szólókarrieredig?

Már akkor elkezdtem görög rebeticót énekelni, amikor angol irodalmat tanultam az Isztanbuli Egyetemen. Amikor Londonba költöztem, Cahit Baylavnak köszönhetően megismerkedtem a londoni balkán és rebetiko szcénával (Dunav Balkan Band then SOAS Rebetiko band). Cahit Baylav egy hegedűs, zenetanár és a mentorom. Ő alapította a Nihavend Török Klasszikus Zenei Kórust Londonban, és nagyon fontos szereplője az én zenei karrieremnek. Körülbelül akkor, amikor csatlakoztam a She'koyokh-hoz 2008-ban, elkezdtem megalapítani a saját együttesemet, a 'Songs of Smyrna' elnevezésű szólóprojektemet, amiben rebetikó és szmirneiko dalokat énekeltem görögül és törökül. Ezután már nagyon gyorsan történtek az események. Rengeteg zenésszel adódott lehetőségem jamelni, előadni és megismertetni ezeket a műfajokat rengeteg olyan emberrel, akik nem ismerték azelőtt.

Ezen kívül partneremmel, Tahir Palalival közösem létezik a 'Two Breath & Three Strings' projektünk, ahol 14. századi alevi dalokat adunk elő. Londonban számos különböző származású zenész van, és a világzene iránti ilyen fokú érdeklődés mellett nem nehéz megtalálni a közönségedet. Szerencsésnek érzem magam, hogy találkoztam és találkozok olyan zenészekkel, akikkel meg tudom valósítani az álmaimat különböző stílusokban. Folyamatosan tanulunk egymástól és ez nagyon sokat jelent számomra.

Mit gondolsz, létezik egy olyan világszintű tendencia, miszerint egyre több előadó akarja megmutatni a saját kultúráját, lokális, nemzetiségi értékeit? Szemben mondjuk az angol nyelvű mainstreammel?

Igen, látok ilyen tendenciát, ami a világzene népszerűsége felé mutat. Rengeteg világzenei fesztivál és koncert van, szinte hetente. Miért ne? A világ nagyon gazdag és nincs is annál normálisabb, mint hogy az emberek meg akarják ismerni a másik kultúráját. A zenének nincsenek határai.

És a világzene és a tradicionális népzene közül melyik irányba húz a szíved?

Szerintem amíg egy zene táplálkozik a saját gyökereiből, addig mi is tudunk kapcsolódni hozzá.

Amíg a zenészek jól ismerik az eredeti stílust, addig kísérletezhetnek vele szabadon. De ha nincsenek tisztában a zene eredőjével, akkor hiányozni fog annak a lényege, esszenciája, valódi egyedisége.

Néhány éve felléptél már Budapesten Palya Bea Selymeim sorozatának keretén belük. Milyen érzés, tapasztalat volt az a koncert számodra?

Ez egy nagyon különleges élmény volt, több szempontból. Ez volt az első alkalom, amikor Budapesten énekeltem, sőt magyarul énekeltem – legalábbis próbáltam. Bea energiája magával ragadó volt mind a színpadon, mind a színpadon kívül, ami ez egész koncertet bensőségessé, örömtelivé tette. A helyszín és az emberek reakciója is különlegesen felejthetetlen volt számomra. Azt éreztem, hogy szeretnek és várnak engem itt. Egy előadó számára a közönséggel való közvetlen interakció mindennél fontosabb, mert így az előadó vissza tudja sugározni azt az energiát, amit a közönségtől kap. Előzőleg figyelmeztettek, hogy óriási a Müpa nagyterme, de a közönség reakciói miatt még otthonosabbnak és felszabadultabbnak éreztem magam, mint máskor.

Mit tanácsolnál azoknak az énekeseknek, akik hozzád hasonlóan tradicionális stílusokkal szeretnék megszólítani a közönséget, például a magyar népdalénekeseknek?

A kitartás és következetesség mellett és a promócióba fektetett pro-aktivitás jelenleg kulcsfontosságúak. Olyan időt élünk, amikor a közösségi média tudatos használatával óriási közönséget érhetsz el. Természetesen a fő, hogy szeresd, amit csinálsz, és igyekezz jó lenni. A többi pedig jön magától.