Körülbelül 25 évet kellett várnom arra, hogy újra dodzsembe üljek. Erre is a Babel Soundon került sor legrégebbi barátokkal és frissen szerzett brazil ismerősökkel, akikről csak utólag derült ki, mekkora sztárok saját hazájukban. Körülbelül ennyire nehéz új ismerősöket és felejthetetlen élményeket szerezni a Babel Soundon. A brazilok egyike mondta is nekem, hogy bejárta a világot, rengeteg fesztiválon megfordult már, de ilyet még nem látott. „Ez a fesztivál a zenészekért van” – mondom neki évek alatt levont magvas konklúziómat. Nem a világsztároktól hemzsegő lineupja, vagy a tökéletes szervezés miatt jó tehát ez a fesztivál, sokkal inkább a közösség miatt.
Abban az egyedülálló luxusban van része ugyanis évről évre körülbelül 300 zenésznek, hogy akár egy egész héten keresztül vendégül látja őket a fesztivál az erre a célra fenntartott Babel Campben, ahol kizárva a külvilágot örömzenélhetnek, szőhetnek tartalmas baráti és munkakapcsolatokat, mint egy jól körülkerített játszótéren, vagy ahogy egyikük fogalmaz, szanatóriumban. Ebben a közegben teljesen irrelevánssá válik, hogy zenészként ki mennyire elismert, hány követője van az Instagramon, hány jazzlegendával játszott együtt, vagy hány hete nem mert venni magának normális ételt, mert nem utalták időben a gázsit.
A társadalmi státuszok érvényüket vesztik, hiszen a legfontosabb kérdés, hogy milyen hangnemben zajlik épp a jam, hogy fellelhető-e közös dallam a török és a magyar zenész repertoárjában, hogy hol találkoznak a krakeb nevű marokkói kasztanyetta ritmusai az indiai tálákkal, a fúziós jazzharmóniák a bolgár kaval negyedhangjaival.
Szinte csodával határos már az is, hogy a reggelig húzódó örömzenélések során mindezek megférnek egy térben, az pedig valódi katarzist eredményez, amikor a már-már szürreális találkozásokból felszabaduló őserő mellett is minőségi improvizatív zene születik.
De mi köze mindehhez a közönségnek? Talán a zenészek megváltozott attitűdje, nyitott és kíváncsi jelenléte okozza azt, hogy nézőként is akaratlanul részesévé válik az ember ezeknek a sűrített pillanatoknak. Persze van, hogy a hangörvénytől telítődik az ember füle, de szerencsére ott van az egész nap, amikor kimoshatjuk a Balaton vizében a felesleges hangokat. Láblógathatunk, leheveredhetünk mesét hallgatni, vagy közösen mesét szőni másokkal, de az is előfordulhat, hogy leülsz egy fa alá énekelgetni az azeri és mongol zenészekhez, és két nap múlva a próbájukon találod magadat. Na meg ott van a megannyi interaktív kultúrsátor, ahol saját készítésű tésztától kezdve a portugál csempefestésen, a jógán és indiai ruhapróbán keresztül a gamelán hangszersimogatón át, a katartikus afrikai dob és táncórán keresztül találhatunk elfoglaltságot.
A program egyik legfontosabb részét természetesen az esti koncertek adják, ahol már évről-évre visszajáró zenekarokat is köszönthetünk. Idén különösen erősnek éreztem a zenei programot. Felejthetetlenek voltak az Oratnitza lelket körülindázó gyönyörű bolgár dallamai, amibe némi dubstep, és drum 'n bass ág is beleszövődött, a Meszecsinkával asztrálsíkokon keresztül repülhettünk.
Várallyay Petra megmutatta triójával, hogy simán lehet táncolni a legmodernebb, fúziós jazzrockra, hiszen az energiaszint és a virtuozitás befogadói oldalról nem kíván zenei előismeretet.
A Babel egyik ikonikus arca, a basszusgitáros Jago és testvére TranceUntes nevű zenekarával olyan instrumentális goa zenét játszott, amitől még az is önkéntelen táncolásba kezdett, akitől távol állnak az efféle repetitív pszichedelikus zenék. Az Oi Dipnoi a szicíliai pásztorok, földművesek, kocsisok örökségét hozta a Csónakház teraszára, amit egyel szélesebb prespektívából láthattunk a Sicily Folk Orchestra nagyszínpados, táncolós koncertjén. A kolumbiai La Rueda bájos énekesnője, basszusgitárosa talpig fodros szoknyában járt vonzó pávatáncot.
Ezen a napon furcsán elfeküdt a hold a holdfogyatkozás miatt, minden bizonnyal nem véletlen, hogy a fesztivál flamencokirálynője,
Keck Mária koncertje is erre az éjszakára esett, aki olyan energiákat mozgatott a színpadon, hogy néhányan arra a következtetésre jutottak, a démonok és a hold között aznap ő közvetített.
A Bangladesh anyaméhet idéző buboréksátrában chilles ambient jazzre meditálhattunk. A Csavargőzös színpadra kitűnően illett a Babcsán Projekt vidámsága, akik a balatoni naplemente előtt friss és érvényes versmegzenésítéseket hoztak magyar és balkáni zenei alapokra, a ragyogóan tiszta Bolyki Sára énekével. A fesztivál első brazil fellépőjeként a Silibrina ültetett föl bennünket a brazil népzenéből inspirálódott kortárs funkjazz hullámaira, az ország válogatott zenészkiválóságaiból álló csodacsapattal. Az olasz Maria Mazzotta pedig most is megsiratott katartikusan áradó énekével, és megnevettetett önironikus felkonfjaival.
Sajnos a fesztivál végkifejleténél, az utolsó két napon nem lehettem jelen, de így is részesültem 5x24 órányi zenefolyamból és ez idő alatt csak öt különböző – egyébként kiváló – értelmezésben kellett meghallgatnom a Kis kece lányát. Hogy mi a titok? Talán az egyik kedves bolgár zenész ismerősömnek van igaza, aki azt mondta:
talán már mind meghaltunk, és ez a paradicsom?!
hírlevél
