A jazz a népzenéhez hasonlóan egy hagyománytisztelő műfaj, így amikor egy híres jazz-zenész koncertjére megyünk, hajlamosak vagyunk felvenni a „legenda-látó szemüvegünket”, ami időnként jobb színben tünteti fel a produkciót, mint amilyen.
Félreértés ne essék, nem akarom lebecsülni a Charles Lloyd által megtett utat, ami stílusokon és legendás zenészekkel való együttmuzsikáláson vezetett keresztül. Hiszen tudjuk, hogy olyan zenészekkel játszott, mint Chico Hamilton, Szabó Gábor, Cannonball Adderley, Roy Haynes, Tony Williams vagy Ron Carter, zenéje pedig hatással volt Miles Davisre is, öröksége a trombitás Bitches Brew című albumán fedezhető fel. De itt és most a remekbe szabott kompozíciók, a melodikusság és a zenészek fantasztikus technikai felkészültsége sem tudott igazán érvényre jutni, eljutni hozzám. Pedig nem ültem az utolsó sorban.
Így volt ez mindaddig, míg Lukács Miklós meg nem érkezett a színpadra, az erősítők és elektromos hangszerek között anakronisztikusan ható, a századelő stílusjegyeit magán viselő Schunda-cimbalomhoz. Nem volt ő már ismeretlen a zenészek számára, hiszen Charles Lloyd nagy Bartók-rajongó és tárogatótulajdonos (!) lévén korábban felismerte már a Lukács Miklósban rejlő potenciált. A Wild Man Dance című albumához, illetve annak koncertturnéjára meg is hívta, Lukács Miklós pedig két éve az itt jelenlévő Eric Harland dobossal - és Larry Grenadier bőgőssel - készített saját szerzeményeiből lemezt Cimbalom Unlimited címmel. Mégis, amikor megütötte az első hangot, nemcsak a nézőtér, de a zenészek is varázsütésre felébredtek. Játékában a variabilitás, a kétszáz százalékos jelenlét, a kitágított figyelmi tér, a műfaji határokon felülemelkedő stílusérzék, a technikai felkészültség bátorsággal és alázattal párosult. Úgy tudta tízszeresére emelni a zene amplitúdóját, hogy közben nem helyzete magát előtérbe, nem akart felülemelkedni zenésztársain. Laza volt, játékos és alázatos. A világhírű zenészek tátott szájjal figyelték játékát, ami minden pillanatban kész volt arra, hogy újabb és újabb irányba induljon el.
Eric Harlanddal olyan sziporkázóan játszottak együtt, amiben kiteljesedhetett a cimbalom perkusszív mivolta is, miközben kiprovokálta Eric Harland dobjátékából a dallamosságot is. Számomra a kettejük tekintetváltásaiban és összehangoltságában csúcsosodott ki a koncert. Mintha egy entitássá vált volna a két zenész.
Számomra Lukács Miklós volt a koncert főszereplője, akit sokszor hallottam már, de csak most, a legendás zenészek viszonylatában éreztem meg igazán a jelentőségét. Ha Miles Davis ma élne, biztosan ő is megérezné azt az újszerűséget, frissességet, ami Lukács Miklós játékában megnyilvánul, és amiben jól megfér egymás mellett a hagyománytisztelet a legprogresszívebb gondolkodással, a romános frazírozás a kávéházi cigányzene emlékével, Kurtág György és a kortárszenei hatások, a jazzhagyomány és a kortárs irányzatok értő ismerete. Szerintem ha ma élne, Miles Davis Magyarországra költözne, és gulyáskrémes kenyeret enne – ahogy tette azt Ef Zámbó Istvánnál –, miközben a Lukács Miklós-típusú zenészekkel felrajzolná az európai jazzből kiindulva a műfaj egyik legéletképesebb, legújabb útját. Én legalábbis így képzelem, bár Lukács Miklós biztosan ellenkezne az ilyen túlzó kijelentésekkel szemben.
Lukács Miklóssal készült korábbi interjúnkat itt olvashatja! A 2017-es KULT50 című kiadványból származó portréját pedig itt.