- A zene jó hatással van az emberre - ez mindenki előtt ismert tény. Ismert-e ennek a tudományos háttere?

- A zene relaxációs hatását több kutatómunka is alátámasztja: ha műtét közben szól a zene, a betegek inkább emlékeznek erre, mint a fájdalomra, és utána kevesebb fájdalomcsillapítóra, nyugtatóra van szükségük. A német fogorvosok egy része, akik hipnoterápiában jártasak, szintén alkalmaznak zenét kezelés közben. A figyelem elterelése a félelemről tehát fontos motívum. De a zene nemcsak nyugtat, aktivál is: ennek legegyszerűbb megnyilvánulása, hogy zenére táncolnak az emberek, vagy a futók is gyakran zenét hallgatnak.

- Létezik aktív és passzív zeneterápia is. Mi a különbség?

- Az aktívban a kliens állítja elő a zenét. Ehhez nem kell hangszeres tudás, több hangszer közül lehet választani, és magát a választást is lehet értelmezni pszichológiailag. A receptív zeneterápiában hallgatjuk a zenét, például CD-ről: itt a zene által keltett érzelmek tudatosítása és feldolgozása történik, ami lépés lehet a gyógyulás felé. Régen a zenehallgatást passzív tevékenységnek jellemezték, ma már ez másképp van.

- Milyen betegségekre jó ez?

- Németországban óriási a hangsúly a rehabilitáción, amit nyugdíjbiztosító fizet. A rehabilitációs intézetben, ahol dolgoztam, a műtétek, beavatkozások után a betegeknek pszichológiai gondozást is biztosítanak. A beteg dönthet, hogy ennek keretein belül szeretne-e zeneterápiát. Rákbetegekkel, szív- és érrendszeri, valamint krónikus fájdalmi betegekkel foglalkoztam. Más, például kapcsolati problémával, személyiségzavarral, depresszióval küzdőkkel kevésbé, velük inkább magánpraxisban. A krónikus fájdalmi betegek voltak a kedvenceim.

- Miért?

- A zene hatására gyorsabban kialakul annak a szimbóluma, hogy mi okozhatja a fájdalmat. Belső, tudatalatti kép ez, mint az álom, amivel Freud is foglalkozott. Tehát elsősorban a problémák lelki hátterét, illetve a betegségeket kísérő jelenségeket kutatjuk és dolgozzuk fel. Engem mindig is érdekelt, hogyan éli meg a páciens a betegségét, azok szimptómáit. Ezek őket is foglalkoztatják. Persze igyekszem elkerülni, hogy kizárólag lelki okokat tulajdonítsak a fájdalomnak. Egy ilyen foglalkozáson azt kell elérni, hogy a figyelem befelé, saját magára irányuljon ahelyett, hogy nyugtatókat és fájdalomcsillapítót venne be, vagy másba menekülne. Könnyebb így, mint zene nélkül - mert csináltam ugyanezt zene nélkül is.  

- Hogy néz ki egy foglalkozás?

- Maximum tizenöt fős egy csoport. Beszélgetéssel kezdünk, ezután történik a relaxálás, majd következik a terápiás szöveg és intervenció. Végül zenét hallgatunk közösen, az alatt én se szólok. A hét-tízperces zenehallgatás után csoportbeszélgetés van arról, hogyan élték át a zenét, mit éreztek, mit gondoltak, esetleg milyen megoldást találtak egyéni problémájuk megoldására. A szívbetegekkel például téma volt a szív biológiai működése, a szív teljesítőképessége, majd a következő órán feldolgoztuk a szív lélektani, érzelmi reakcióit (például mi történik, ha fáj vagy elszorul a szívük), végül ezek szociális hátterét. Rákbetegeknél ugyanígy téma volt, hogyan reagálnak a kollégák vagy a családtagok a betegségre.  Náluk a félelem és a depresszió is meghatározó téma szokott lenni, vagy a halál, amit sokan automatikusan párosítanak a betegséggel. Sose felejtem el, ahogy egy német hölgy betegem gúnyt űzve ebből, azt mondta: „Ha vége van a rehabilitációnak, rögtön megyek dolgozni, kopaszon. Ha megkérdezik, hol hagytam a hajamat, azt mondom: a koporsóban felejtettem."

- A zenei ízlés eléggé egyedi. Melyik zene a legjobb a terápiára?

- Elterjedt az a vélemény, hogy a beteg ismerje és szeresse azt a zenedarabot, amivel dolgoznia kell. Szerintem nem ez a fontos, hanem az, hogy a zenei nyelv és a stílus legyen ismert, amiben íródott. Ez a klasszikus zenére vonatkoztatva érvényes Bachtól Richard Straussig; én főleg a bécsi klasszikusokat, Mozartot, Beethovent részesítem előnyben. Elég elfogadott továbbá a receptív zeneterápiában, hogy nem alkalmazunk szöveges zenét, áriákat, dalokat, mert abban a pillanatban, hogy ha valaki valamiről énekel, a hallgató szinte automatikusan a kognitív szintre vált: inkább a szövegre figyel. A szabad asszociációkra lehetőséget adó zene a legalkalmasabb erre, pont ezért a programzene se jó, tehát Beethoven V. vagy IX. szimfóniája se, Smetana Moldva című szimfonikus műve se, vagy az Egy kiállítás képei se Muszorgszkijtól. Ezek beszűkítik a kliens belső képeinek kialakítását, megnehezítik, hogy ő a saját problémáival foglalkozzon.

- Csoportban szinte mindig Mozartot használ. Mit tud ő a többiekhez képes?

- Mozart zenei nyelve ismert és elfogadott.  Mivel nem programzenét írt, tágabb lehetőséget ad saját érzelmeink keltésére és belső képeink, szimbólumaink kialakítására. Ellentétes érzelmeket is kifejez: örömet és gyönyört éppúgy, mint fájdalmat és félelmet, az utóbbiakat zenei mozgásával fel is oldja.   Mozart zenéjének egyik gyakori jellemzője, hogy egyszerű, de rendkívül gazdag a variációkban. Ez számomra főleg a versenyműveiben jut kifejezésre: a zongora-vagy a hegedűversenyeiben, a klarinétversenyeiben. Variációkban gazdag zenéje által kialakíthat a hallgatóban egy identifikációt a szólistával, és így segítve a dialógust a szólista és a zenekar, az egyén és a társadalom között.

- Szóba jöhet-e a modern komolyzene? Nyilván radikálisabb hatást vált ki.

- Nekem fontos, szeretem a modern klasszikus zenét, ezért is vittem be a terápiás közegbe. Csoportban nem, csak egyéni terápiában alkalmazom. Itt beszélgethetünk közvetlenül arról, milyen zenét válasszunk. Nagyon szeretem Kurtág Quasi una fantasia című négytételes szimfóniáját alkalmazni. Akik soha nem jártak komolyzenei koncertekre, és többnyire rapet vagy technót hallgattak, ők is elfogadták Kurtágot, tudtak rá belső képeket kialakítani. Ez meglepő volt. A disszonáns hangzásokhoz, ritmusokhoz ők jobban hozzá voltak szokva.  Akiknek komolyzenei bérletük volt, nem akartak Kurtágot vagy Schönberget hallgatni, maradtak Mozartnál. 

- A könnyűzene is tud erős érzelmeket kiváltani. Mi alapján jutott arra, hogy egy ismert popszám, amitől sír az ember, nem jó?

- Túl konkrét programzene, egy meghatározott érzelemre céloz, a beteg így a saját érzelmeivel, problémáival nem tud foglalkozni. Nagy divat volt régen, főleg Németországban a new age és az ezoterikus vonal, ami szerintem giccses megoldás. Hasonló zenei megoldások sajnos ma is elterjedtek. Steve Reich modern amerikai zeneszerzőnek volt a gondolata, hogy a minimál zene különösen alkalmas a relaxációra az ismétlődések miatt - ez azért nem ilyen egyszerű. Az ismétlődés, ugyanazon ritmus és rövid melódia feszültséget is kiválthat, főleg akkor, ha ez a stílus új és szokatlan. Ugyanakkor szerintem Lehár Ferenc, Kálmán Imre, a modern szórakoztató zenedarabok vagy a jazz is alkalmazható a zeneterápiában.

- Van-e ebben konszenzus világszerte?

A kulturális háttér nagy szerepet játszik ebben. Voltak német kollégák, akik Indiában töltöttek éveket, megismerték ezt a kultúrát; szerintük az indiai zene különösen alkalmas a relaxációra. Az ilyesmit igénylő betegeim nem voltak, vagy csak nagyon ritkán: Európában, a mi kultúránkban a klasszikus zene stílusa mérvadó.

- Elterjedt a hangszerek és a hangnemek szimbolikája, például a trombita dicsőségre, az orgona szakralitásra, a D-dúr fényre, erőre, a c-moll gyászra utal. Lehet ezekkel manipulálni?

- Ezek inkább zeneesztétikai kérdések. A moll is lehet vidám, nemcsak szomorú. Schopenhauer és Nietsche írtak erről sokat: a zene mindkét ellentétes érzést kialakíthatja: a szomorúságot, a fájdalmat, vagy a halálfélelmet, de mozgásával tovább viszi, tovább alakítja azokat, és kiváltja a gyönyört, a szépséget is. Ekkor mondjuk, hogy valami „hátborzongatóan szép", vagy „libabőrös lettem". Ez egy intenzív átélésről szól, mintsem a konkrét érzelmek kialakításáról.  A németek a 30-as években a Hamburgi Egyetemen foglalkoztak a szinesztézia összefüggéseivel, hogy a dúr inkább világos színeket vált-e ki, a moll inkább sötéteket. Aztán ez a vizsgálódás abbamaradt, nem hozott eredményt. A betegben a C-dúr is kiválthat fájdalmas érzést.

- Tehát a terapeutának nincs abban felelőssége, hogy vidám vagy szomorú zenét tesz-e be?

- Egy relaxációs terápia keretében egyszer alvásproblémákkal foglalkoztunk, és alighogy elkezdődött Mozart C-dúr zongoraversenye, egy fiatal pszichológusnő heves sírásban tört ki. El is mondta, hogy szakított a barátjával, aki zongorista volt, és ezt szerette játszani. A kliensek érzelmi reakciói kiszámíthatóak, de történhetnek hasonló esetek, ezt előre nem lehet tudni. Terapeutaként fontosabb a felelősségtudatom abban, hogy ilyen helyzetben mit teszek.

- Az ön által kezelt betegeken milyen változás ment végbe, mit lehet elérni a zeneterápiával?

- Érezhetően nyugodtabbak a betegek, és enyhülnek a betegség szimptómái. A rehabilitáció és a zene segíti a betegség és következményeinek feldolgozását.  Tudatosul, hogy a zene és a befelé fordulás egy plusz lehetőség a félelem, a fájdalom enyhítésére. Ezért is teszi olcsóbbá kezelést. Már nem a betegség, hanem a család és a munkahely van a gondolatok központjában.

- Foglalkozik gyászolókkal. Náluk hogyan segít a zene?

- A zene segíti az elmúlt, régi élmények aktiválását. A gyászoló felidézi családi kapcsolatuk szépségét: az édesanyja hogyan játszott az unokákkal, vagy amikor saját maga gyermek volt, hogy főztek együtt. Ha azt mondom neki, „úgy látom, hogy az édesanyja Önben tovább él", megváltozik a viselkedése, nem érzi magát annyira egyedül. Orvosilag, jogilag be lehet fejezni egy életet, lélektanilag nem. Fontos, hogy a gyászoló érezze: az élet megy tovább. A zeneterápia során el tudja képzelni az elvesztett hozzátartozót, rájön, hogy van belső tartalékuk. Egyik betegem, akinek a lánya hunyt el rákban, hosszasan keresett egy szimbólumot. A zene alatt találta meg a szivárványt, amit korábban egyszer együtt csodáltak. Egy másik a férjét vesztette el szintén rákban. Álmában a kertben kapált, és hirtelen megjelent a férje; nem szólt hozzá, hanem eltűnt egy szederbokor mögött. Kellemetlen, tüskés bokor volt, ki is akarta vágni. Ha a zene alatt erre a képre gondolt, csodálkozva észlelte: enyhült a fájdalma. A rehabilitáció végén úgy döntött, nem vágja ki a szederbokrot, hanem ápolni fogja. Megnyugodott.

- Meddig terjed a zeneterápia jó hatása, vannak-e határai?  

- Fontos, hogy a fájdalomnál nem ígérjük meg a fájdalommentességet: azt enyhíteni tudjuk. A zenét nem lehet gyógyszerként alkalmazni, nincs közvetlen ok-okozati összefüggés. Inkább egy lehetőség, ami kiszélesíti a beteg életterét, szabadabbá teszi őt.  Az emberek nagyon sokat hallgatnak zenét, a legintenzívebben a kamaszkorban, aztán 20 éves kor után kevesebbet, majd a nyugdíjkorban ismét többet. Szoktam mondani, hogy a terápiáimban nem csinálok mást, mint amit az emberek amúgy is spontán, tudat alatt cselekednek. Ugyanakkor tudatosan alkalmazom ezeket, és összekötöm őket a modern  pszichoszomatika tudományos ismereteivel.

- Mekkora szerepet játszott a hivatásában az egyéni szenvedélye a komolyzene iránt?

- Óriásit. Bartók volt az első intenzív zenei élményem. Kamaszkoromban, ha nem lett volna Bartók zenéje, a pszichiátrián kötök ki. De sok klasszikus zenét is hallgattam, Mosonmagyaróváron éltünk, rádiónkon hallgattuk a Bécsi Filharmonikusok koncertjeit. A zene fontos szerepet játszott az érzelmi problémáim feldolgozásában.  

- Érez-e ellenállást a hivatalos orvostudomány részéről?

- Megmarad a távolságtartás, sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Ez általában a pszichológiára, a betegségek lélektani megközelítésére vonatkozik, és a zeneterápiát is magába foglalja. Az orvosi egyetemen őrült sokat kell a diákoknak tanulniuk, és így a betegségeket szinte csak testi oldalukról látják.  Tapasztalatom, hogy egy idősebb orvos már jobban tudja küldeni a betegeit, jobban ráérez a félelemre, a betegségek lelki hátterére.

- Ha ekkora hatással van az emberre a zene, akkor nyilván ártani is árthat, nem?

- Ami használ, árthat is: negatív hatása lehet a zenének, ha azt politikai célokra használják. Például Wagnert és Lisztet is kihasználták a fasiszták, nem szólva a magyar kommunistákról és dalaikról. Manipulatív a reklámcélból játszott zene is, például a karácsonyi giccsparádé a plázákban. A probléma az, hogy a szemet be lehet csukni, a fület nem. De az a tapasztalatom, hogy ezt a hatást spontán átlépik az emberek. Terápiás közegben nem árt a zene. Nagyon ritka, hogy a csoportból valaki elmegy, mert nem szeret zenét hallgatni - ehhez persze joga van. Nagy többségben szívesen hallgatnak zenét az emberek, ráéreznek annak lehetőségeire.  A zene által kiváltott negatív érzések eleve bennünk vannak, ezeket feldolgozzuk a terápia alatt. Weöres Sándor írta: ha a belső szörnyeidet látod, ne ijedj meg, inkább foglalkozz velük, és hamar megszelídülnek.