Énekesnő vagy jazz-énekesnő?

Elég sokan szoktak határsértegetőnek nevezni, és ezzel tudok is azonosulni, mert szeretek kísérletezni. Az éneklés területén sok mindent kipróbáltam már. Alapvetően jazzénekesként gondolok magamra, de széles a paletta, amin szívesen mozgok.

Zenei óvodába jártál. Miért?

A szüleim hamar felismerték a zenei tehetségem. Apukám autójában állandóan szólt a zene, és az unokatestvérem, a szaxofonos Dennert Árpi szerint mi ott szerettük meg a jazzt. Szegeden éltünk, ahol erős volt a zenei élet, és így a családunkban is.

A szüleid hallgatták a muzsikát vagy csinálták is?

Apukám dobolt, anyukám zongorázni és gitározni tanult, és az anyai nagymamám is énekesnőnek készült.

A zenei óvoda lehetett volna egy kedves kaland is. Téged viszont pályára állított.

Igen, onnan zenei általános iskolába mentem, tanultam zongorázni, énekeltem kórusban. Tizennégy éves koromban elkezdtem szólóban is énekelni, és bár akkoriban ennek két útja volt: a klasszikus vagy a népzene, de Szegeden elindult egy könnyűzenede, ahol az énektanárnőm, Szabó Adrien tanított nekem először örökzöldeket. Amikor aztán a pályaválasztásra került sor, elkezdtem a szegedi tanárképző főiskola ének szakát, ahonnan fél év után elmenekültem.

Ennyire rossz volt vagy ennyire nehéz?

A jazz miatt hagytam ott.

Egy fiatal lányt mi fog meg ebben a kacifántos zenében? A kilencvenes évek közepén miért nem a pop, a rock vagy az akkoriban népszerű alternatív megnyilvánulások csíptek nyakon?

Nem tudom,

Azt hiszem, ez jó szó: otthonos.

Hová igyekeztél, miután otthagytad a tanárképző főiskolát?

Hajdu Klára (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)

Eleinte középfokú intézményekben gondolkodtam. Pesten felvételiztem a Kőbányai Zenei Stúdióba, de abban az évben már beteltek a helyek. Viszont hazafelé a vonaton megismerkedtem egy sráccal, aki meglátta nálam a kottafüzeteket, illetve a Duke Ellingtonról szóló könyvet, amit éppen olvastam. Elkezdtünk beszélgetni a zenéről, a jazzről, a balszerencsés pesti kirándulásról, és ő ajánlotta a székesfehérvári Dr. Lauschmann Gyula Zeneművészeti Jazz Szakközépiskolát, ahová később fel is vettek, és ahol nagyon alaposan felkészülhettem a Zeneakadémiára.

Nem is meglepetés, hogy ott kötöttél ki, különösen úgy, hogy 2004 óta a Balázs Elemér Group énekesnőjeként jártad Magyarországot és Európát. De hogyan figyelt fel rád Balázs Elemér?

A Megasztár című televíziós tehetségkutató műsorban látott szerepelni. Elhívott a zenekarába, és mesébe illő történet vette kezdetét. Winand Gábor mellett énekelhettem majdnem egy évtizedig, utaztunk szerte Európában…

Ezek szerint még az általában lesajnált „tizenöt percnyi hírnév” is sikert hozott?

Én a megasztáros szereplésemet amúgy is sikerként éltem meg, mert a több ezer jelentkező közül bejutottam a legjobb tizenötbe, és ahhoz képest, hogy jazzorientált vagyok, ez nagy dolog. Ráadásul nagyon nem szeretek versenyezni. Bár a zsűritagok azt mondták, kiforrott vagyok, ezt húsz-huszonegy évesen nem is nagyon értettem. Hogyan lennék kiforrott, gondoltam, hiszen akkor kezdtem bontogatni a szárnyaimat.

A Balázs Elemér Group mellett nagyon sok és sokféle zenekarban bukkantál fel. Énekeltél a Balkan Fanatik albumain vagy saját zenekaroddal és Borbély Mihállyal népdalt, Arany Mikrofon-díjjal jutalmazott filmzenét, popzenei feldolgozásokat. Kalandoztál, a mai napig kalandozol a jazz, a népdal és a pop között. Ezek könnyen megférnek egymás mellett?

Igen, mert a jazz könnyen és szabadon tud fuzionálni egyéb műfajokkal, és ez a jazz-zenészekre is igaz. Ha létrejön valahol egy nagy, zenei produkció, biztosak lehetünk abban, hogy a résztvevők többsége jazz-zenész. Én is nagyon élvezem ezeket a fúziókat. A jazz olyan, mint a főzés: senki nem mondhatja meg, hogy milyen fűszereket használhatunk, mert ez ízlés dolga.

Miben különbözik a jazzénekesnő az átlagtól? Egyáltalán: különbözik?

A jazzénekesnek zenésznek kell lennie, meg kell tanulnia a zeneelméletet, az sem baj, ha játszik hangszeren. Tudnia kell, mit játszik a zenekar, miközben ő énekel, mert könnyen kívülállóvá válik. Az pláne jó, ha az önkifejezés vágya és bátorsága olyan erős, hogy saját dalokat is szerez. Kicsit más a mindset, mint egyéb területeken.

Később a tehetségkutató műsorokban már nem fellépőként, hanem énektanárként voltál jelen. Hogyan élted meg ezt?

Ezek közül talán Az ének iskolája volt a legfontosabb, amelyből három évadot csináltunk, és mivel kicsi gyerekekkel dolgoztunk, számomra az volt a legnagyobb varázslat. Néha megkönnyeztük, hogy a gyerekek a felnőtteknél mennyivel erősebbek, tudatosabbak és mennyivel bátrabbak. Közülük nem egyből lett ismert énekes.

Az a műsor azért megosztotta a nézőket. Volt, aki azt gondolta, kicsi gyerekekkel nem szabad elhitetni, hogy ők sztárok, mások szerint helyén kezeltétek őket.

Ez a műsor más volt, mint a felnőtt tehetségkutatók. Nem a versengés jellemezte, itt nem esett ki senki, nem sérült a lelkük. Végül, mint az osztály legtehetségesebbje, egyikük megnyerte a versenyt. Hasonló volt a Kismenők, ott is volt olyan tanítványom, Szabó Bence, aki miután megnyerte a műsort, elvégezte a Bartók konzit, és mostanra elismert énekes lett.

Milyen tudatossággal, milyen hittel és alázattal. Az ének iskolája és a Kismenők nem volt gonosz, nem volt célja, hogy valakiből gúnyt űzzön, miközben a kevésbé tehetséges versenyzőt a döntőig segítse csak, mert érdekes karakter.

Hajdu Klára Quartet (Fotó/Forrás: Budapest Jazz Club)

Most már a Zeneakadémián tanítasz. Ott mindenki tehetséges.

Az utóbbi húsz évben számos iskolában tanítottam alapfoktól felsőfokig, közben dolgoztam nagyobb tehetségkutatókban, az X-Faktortól a Voice-ig, de pár éve a szabadúszást választottam és nem is terveztem iskolában tanítani. Ekkor keresett meg Lakatos Ági és Bacsó Kristóf, hogy oktassak a Zeneakadémián, amit örömmel vállaltam.

Rutinosan vágtál bele, vagy az egy másik kávéház volt?

Emlékszem,

kinek van zenekara, ki az, aki még az útját keresi, ki merre igyekszik. Kialakult a tanítványokkal egyfajta bizalom, ami lehetővé tette, hogy ne csak a zenéről, az éneklésről essen szó, hanem minden másról is, ami ezzel kapcsolatos: a zeneiparról, az önmenedzselésről, a zenekarvezetésről, a kommunikációról, arról, hogy mi mindennel jár egy-egy kiadvány létrehozása, egyáltalán, miféle elvárások fogalmazódnak meg a zeneiparban manapság az előadóval szemben. Miközben persze zeneileg is komoly kihívások elé állítjuk őket.

Biztos, hogy alaposan ismered a zeneipar elvárásait, hiszen az általad menedzselt Hajdu Klára Quartet tizenhét éve működik. Rengeteg fellépéssel, eddig hat lemezt adtál ki, melyek még Japánban is kaphatók.

Nagyon összetett munka ez, több embernyi feladatot látok el, nagyon tudatosnak kell lennem. Pályázom, szponzorokkal tárgyalok, és ügyesen kell balanszírozni, hogy egy projekt megvalósulhasson, miközben persze sokkal több ötletem van, akár évekre előre. Például az első lemezem igazi örömzene volt, egy jókedvű műhelymunka szinte véletlenszerű végeredménye, azon karácsonyi dalokat dolgoztunk fel. De a quartettel például a Fúvom az énekem című albumunkon népzenei feldolgozások hallhatók, és készült egy lemez Fekete-Kovács Kornél közreműködésével is, amelyen Chat Baker előtt tisztelegtünk.

Miért pont Chat Baker?

Szerelmes vagyok Chat Baker éneklésébe, még a szakdolgozatomat is belőle írtam a Zeneakadémián. A különböző projekt ötleteimre a zenekarom fantasztikus tagjai is mindig nyitottak és maximálisan támogatják minden víziómat. A zenekarban Cseke Gábor zongorázik, Soós Márton bőgőzik, Richter Ambrus dobol.

Most készült el a Nostalgia című lemezetek, amelynek a JazzFest Budapest keretében, május 7-én lesz a bemutatója. Az albummal kapcsolatban úgy fogalmaztál, hogy a számodra meghatározó dalokból áll össze. Ez alatt mit kell érteni?

Szerettem volna egyszer rögzíteni azokat a dalokat, amelyek az elmúlt húsz évben nagyon közel álltak hozzám, amikből táplálkozom, de még sohasem énekeltem őket lemezen. Végül ezek mellett új dalaink is helyet kaptak az albumon, amelyen rengeteg szín és érzelem lesz.

mert azzal sok szép emléket lehet feleleveníteni, nyilván a fájdalmasabbakhoz nehezebb visszanyúlni, viszont mégiscsak kell róluk írni, énekelni, mert az gyógyít. És mindezt úgy hoztuk létre, hogy gitáron és énekhangján csatlakozott hozzánk a férjem, Szakonyi Milán is, aki a világon legjobban ismer, és akivel akár szavak nélkül is könnyű együtt alkotni, mert nagyon egyirányba nézünk. Kilenc éve éneklünk már együtt duóban.

Ő egyébként miért nem tagja a zenekarnak?

Mert annyira színes egyéniség, annyi minden érdekli, hogy nem lehet megkötni azzal, hogy mindig velünk legyen. Sok mindenkivel dolgozik, mint zenész, mint hangmérnök, producer, és egyre jobban érdekli a vizuális alkotás is.

A YouTube csatornád is mind fontosabb az életedben.

A pandémia óta igazán fontos, mert ma már szinte nincs fórum, ahol az emberek megismerhetnek minket, ahol beszélhetnénk a gondolatainkról, egyáltalán: hírt adhatunk magunkról. A televíziózásnak leáldozott, ott már nem készülnek nagy portréműsorok, talán a podcastek jók, mert azokban lehet mélyebben beszélgetni. A YouTube csatorna, egyáltalán a social média nagyon fontos, kicsit többet adhatunk önmagunkból, az érdeklődők bepillanthatnak a kulisszák mögé, jobban megismerhetik, megérthetik a zenénket.  Arról nem beszélve, hogy a közösségi média megjelenéseinket mi irányítjuk, nem a média aktuális lehetőségei. De nemcsak a social média ügyes használatát próbálgatom, azt is, hogyan toljam magamtól néha jó messzire a mobiltelefont.

Végül rögzítsük még egyszer: A Nostalgia című új lemezetek bemutatója a JazzFest Budapest keretében lesz, május 7-én. Szerinted mennyit tud hozzátenni egy ilyen fesztivál a műfaj népszerűsítéséhez?

Minden nagyon fontos, ami viszi a jazz hírét, ami a szabadságot hirdeti, és ami népszerűsíti a műfajt és Budapestet. Ez a színes fesztivál egy csodálatos ötlet. Fontos, hogy az emberek ne csak azt hallgassák, ami nap, mint nap szembejön velük, hanem azt is, amibe ritkán van alkalmuk belebotlani. Találkozzanak új előadókkal, a jazz zenével, ismerjék meg, szeressék. Szerintem sokkal több ember szeretné a jazzt, ha volna alkalma megismerni.

Forrás: JazzFest Budapest

Fejléckép: Hajdu Klára (fotó/forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)