Hajdu Klára (Fotó/Forrás: Farkas András)

- Hamarabb lettél jazzénekesnő az egyik legjobb hazai együttes élén, minthogy elvégezted volna a Zeneakadémia jazz tanszakát. Hogyan történt ez pontosan?

- Ez tényleg egy mesébe illő sztori. Még a felvételi előtt indultam a Megasztárban és ott látott meg Balázs Elemér, miközben kapcsolgatta a tévét. Ők akkor már három éve megalapították a Balázs Elemér Groupot, de épp akkor váltak el útjaik az akkori énekesnőtől. Állítólag annyira megtetszett neki a képernyőn keresztül a jellemem és a hangszínem, hogy egy szegedi ismerősön keresztül megkeresett. Azonnal bedobtak a mélyvízbe, a második koncertünk már Bécsben volt. Csak kapkodtam a fejemet, hogy épp azok mellett a zenészek mellett állok a színpadon, akiket addig csak nézőként figyeltem a nagy jazzfesztiválokon, és hogy Winand Gábor, az egyik legjobb európai férfi jazzénekes mellett énekelek. Akkor ez nagy kihívás volt, de szépen fokozatosan belenőttem abba a kabátba, amit Elemér rám adott. Nagyon meghatározó időszak volt a velük töltött majdnem tíz év.

- Mennyire volt zökkenőmentes később a saját neveddel elindítani egy új zenekart, a Hajdu Klára Quartetet?

- Mivel az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy én csak részese voltam egy produkciónak, és nem az én nevem alatt futott, ezért fokozatosan kellett magamnak kivívni a figyelmet Hajdu Kláraként. Egyébként tényleg nagyon megtisztelő szerepkör volt a Balázs Elemér Group énekesnőjének lenni, de egy idő után igényem lett arra, hogy egyedül is tegyek lépéseket a zenében. Szerencsére a közönség kíváncsi volt rám és arra, hogy milyen anyagot készítek a zenekarommal. Most azt érzem, hogy jó irányba tartunk és sok minden vár ránk még akár a hazai, akár a külföldi színpadokon. Magyarországon elég jó a helyzet abból a szempontból, hogy sok zeneértő ember van, aki kedveli az élő muzsikát, úgyhogy itthon is nagy koncerttermeket lehet megtölteni, de most már határozottan szeretnénk nyitni külföld irányába is.

Próbál a Hajdu Klára Quartet (Fotó/Forrás: Farkas András)

- Sokféle stílusban kipróbáltad magad. A most megjelenő Chet Baker lemez hol helyezkedik el azon az úton, ami a művészi kiteljesedésedhez vezet?

- Nagyon szerencsés vagyok, hogy ennyi műfajban szerezhettem tapasztalatot. A Balázs Elemér Grouppal a tematikus lemezeink között volt például, amin magyar népdalokat dolgoztunk fel és volt, amin barokk zenét fuzionáltunk jazzel. És nem csak a jazz területén, de a könnyűzenében is dolgoztam jó pár előadóval: a Balkán Fanatikkal például olyan slágereket készítettünk a könnyűzene és a folk keveredésével, amiket a mai napig játszanak a rádiók. Az előző lemezen pedig már szerzőként is debütáltam, ami szintén egy nagyon fontos állomás volt az életemben és azt gondolom, hogy egyre több ilyen dal fog majd megszületni bennem és a zenésztársaimban. A Chet Baker-lemez azért érdekes, mert majdnem minden jazz-zenész úgy kezdi az útját, hogy standardeket játszik. Nyilván ezt kell megtanulnunk ahhoz, hogy jazz-zenésszé váljunk. Én most kanyarodtam vissza ehhez a fázishoz, hiszen olyan komplett lemezem még nem volt, amin standardeket énekeltem volna. Itt volt az ideje egy ilyen lemez elkészítésének. Azt gondolom, hogy mivel ezeket a dalokat nagyon szeretik és ismerik is az emberek, ezért talán külföldön is fogékonyabbak lesznek rá.

- És miért éppen Chet Baker-re esett a választásod, aki csodálatos stílusa ellenére azért nem volt egy olyan technikás férfi énekes, mint amilyen képzett női énekes te vagy.

- Nekem ő egy nagyon régi szerelmem, a legnagyobb kedvencem. Körülbelül tizennégy-tizenöt éves koromban hallottam őt először énekelni és akkor alig tudtam eldönteni, hogy egy nőt vagy egy férfit hallok-e. Az ő hangszíne olyan lírai és éteri, ami teljesen eltér a Frank Sinatrától vagy Nat King Cole-tól megszokott férfi jazz-énekléstől. Ő úgy énekel, mint ahogy trombitál. Onnantól kezdve, hogy először hallottam Chet Bakert, gyakorlatilag végighallgattam az egész diszkográfiáját, annyira beleszerettem. Amikor felmerült, hogy standard-lemezt készítünk, egyértelmű volt számomra, hogy az ő stílusa és hangzásvilága kerül a középpontba. Nem akartunk egy az egyben tribute lemezt csinálni -tehát nem az volt a cél, hogy Kornél ugyanúgy trombitáljon, mint Chet-, hanem egyszerűen csak tisztelegni szerettünk volna előtte úgy, hogy hozzátesszük a saját hangzásvilágunkat.

Fekete-Kovács Kornél

- Gondolom Chet Baker trombitajátékának megidézésére nem is választhattál volna alkalmasabb személyt, mint Fekete-Kovács Kornélt, a legjobb magyar jazztrombitást...

- Igen. Főleg azért, mert tudtam, hogy kettőnk között egy kapcsolódási pont a Chet Baker-imádat. Amikor a Zeneakadémiára jártam, akkor ő is ott tanított és őt kértem fel, hogy legyen a konzulensem a Chet Bakerből írott szakdolgozatomnál. Akkoriban még nem volt olyan egyszerű felvételekhez hozzájutni mint ma, ezért egymás között cseréltük a Chet-diszkográfia darabjait. Egyébként szuper volt Kornéllal együtt dolgozni, nagyon gyorsan beilleszkedett közénk és a tanácsaival is segített minket, tehát nem viselkedett úgy, mint egy vendégművész. Mondjuk nem volt nehéz beilleszkednie, hiszen engem is ismert, Oláh Krisztiánt is, Soós Marci bőgősünkkel pedig együtt játszik a Modern Art Orchestrával, úgyhogy talán Hoff Marcell volt az egyetlen, akivel még nem játszott együtt. Azt vettem észre, hogy ő is ugyanolyan lelkes, mint mi, az igazi tagok. Úgyhogy egy kicsit most kvintetté avanzsálódtunk erre az időszakra.

- És a montreux-i versenygyőztes zongorista, Oláh Krisztián hogy keveredett bele a zenekarodba októberben?

- Krisztiánt gyerekkora óta ismerem, mert az édesapjával, Oláh Kálmán jazz-zongoristával is dolgoztam együtt. Gyakorlatilag láttam őt felnőni. Eleinte a klasszikus zongorázásban kereste az útját, de végül nem tudott nem jazz-zenész lenni, hiszen ebben a körben mozgott ő már gyerekkorától. A későbbiekben úgy hozta a sors, hogy nagyon jó barátok is lettünk. Én nagyon szeretek vele játszani, mert emberileg is hasonlóak vagyunk és zeneileg is ugyanazt a világot szeretjük; nem volt kérdés, hogy őt fogom hívni a zongorista-posztra. Októberben ő pont Montreux-ben volt a Jazz Academyn, ahová visszahívták a döntősöket egy egyhetes műhelymunkára, de ahogy hazajött, azonnal elkezdtünk kettesben próbálni. Addigra én már tudtam hogy milyen lesz az anyag, és csak össze kellett ereszteni a Krisztián ötleteit, meg az enyéimet. És aztán egy héttel később próbáltunk egyet a kvartettel, majd Kornéllal kiegészülve, és rá egy hétre kétszer 9 óra alatt felvettük a lemezt. Ez egy nagyon friss és kreatív együttműködés volt.

Hoff Marcell, Oláh Krisztián, Fekete-Kovács Kornél, Hajdu Klára, Soós Márton

- Nagyon sok helyen tanítasz. Te magad mit tanulsz a tanítás által?

- A tanítványaim nagyon sok olyan dologra kérdeznek rá, ami számomra nem volt akadály a zenében. Megfogalmazni ezeket a válaszokat nem olyan egyszerű, mint rátenni valakinek a kezét a zongorára és egy helyes billentést megtanítani neki. Meg kell mutatnom, szemléltetnem kell a rosszat és a jót is. A hangképzésben például az így kialakult tudatosság sokat segített nekem. Egyébként a haladókkal sokszor úgy telik egy óra, mint egy örömzenélés: válaszolgatunk, négyezünk, felváltva énekelünk, és néha azon nevetgélünk, hogy ezek annyira jól sikerülnek, hogy érdemes lett volna rögzíteni. Sokszor őket is jobban beindítja, ha adok egy kis löketet az improvizációban, és néha nekem is nagyon jót tesz, hogy az ő ötleteiket beépítem a sajátomba.

- A december 22-ei lemezbemutatóra készültök valami karácsonyi meglepetéssel?

- Én azt remélem, hogy már maga a lemez is egy karácsonyi ajándék lesz a közönségek. Ezen kívül már hagyománnyá válik lassan, hogy a lemezbemutató koncerten levetítjük azt a kisfilmet, amit a lemezfelvételen rögzítettünk. Aminek még nagyon örülök, hogy másnap, 23-án lenne 86 éves Chet Baker, tehát az időpontválasztás nem is sikerülhetett volna jobban.