Tíz évvel ezelőtt még a Balázs Elemér Group énekesnője voltál, amikor megalapítottad a kvartettedet. Saját magad számára szerettél volna akkor bizonyítani?
Igen, az volt a cél, hogy elkezdjek zeneileg is függetlenedni, felnőni. Abban az időszakban már egyre több olyan felkérés ért, ahol a saját zenekaromat és zenémet szerették volna hallani. Eleinte csak eleget tettünk ezeknek a felkéréseknek, majd egy rövid elcsendesedés után 2012-ben jött egy fordulat, amikor átalakult a zenekarom. Soós Mártonhoz és hozzám csatlakozott Neumann Balázs és Hoff Marcell. Elővettem a saját dalaimat és megmutattam azokat a srácoknak, majd a Come with me című első lemezünkkel a nagyvilágnak is.
Az volt a vágyam, hogy legyen egy olyan zenekarom, ami csak az enyém, és akikkel kialakíthatunk egy olyasfajta hangzásvilágot, ami megkülönböztet minket a többi vokális zenét játszó jazzkvartettől.
A következő lemezetekkel viszont Chet Baker előtt tisztelegtetek.
Amellett, hogy nagyon vágytam saját dalokra, hiányzott, hogy standardeket énekljek. Azért választottam Chet Bakert, mert ő az egyik legnagyobb kedvencem ebben a műfajban, a szakdolgozatomat is róla írtam. Ezért olyan dalokat választottam, amelyeket vagy ő maga írt, vagy ő vitt sikerre előadóként. A lemezen Fekete-Kovács Kornél közreműködött trombitán és szárnykürtön. Nagyon sikeres lett ez a lemez, a szakma Fonogram díjra jelölte Az év hazai jazz albuma kategóriában.
De nem hagytad abba a szerzői munkát sem, hiszen Oláh Krisztiánnal közös duótok repertoárjában is vannak saját szerzemények. Vele szerzőpárosként is egymásra találtatok?
Krisztiánt gyerekkora óta ismerem, láttam őt felcseperedni, és azt, ahogyan belekerült a jazzéletbe. Mivel barátok vagyunk, teljesen természetesen alakult ki a közös munka, nagyon szeretjük egymás ötleteit a hangszerelés és a dalszerzés terén is. Sokat muzsikáltunk duóban, ezért adta magát a duólemez ötlete. Nem standard-lemezt akartunk csinálni. Nekem is volt saját dalom, ő is hozott több kompozíciót. Az egyik ötletén együtt dolgoztunk, írtam hozzá egy szöveget és így született az első közös szerzeményünk a Deep in a Dream, a lemez címadó dala, amihez klipet is forgattunk. Mivel a közönség is nagyon szereti, biztosan lesznek még közös dalaink.
Egyébként mennyire vagy tudatos az imidzsépítésben?
Egyáltalán nem! Van egy kialakult ízlésem zenében és megjelenésben is, és valószínűleg mostanra értem meg annyira, hogy nagyjából kerek egész az, amit képviselek. Egyébként sokszor gondolok arra, hogy milyen jó lenne egy olyan, elfogulatlan külföldi producerrel dolgozni, aki nem ismer minket, hanem külső szemlélőként tudna terelgetni szakmailag. Jó volna az is, ha a zenei menedzsmentnek nagyobb hagyománya lenne itthon. Maximum a külföldi kollégákat figyelve az ő példájukból tanulhatunk.
Abból a szempontból viszont talán szerencsés jellem vagyok, hogy meg tudom tartani az egyensúlyt a művész érzékenysége és egy olyasfajta tárgyilagosság között, ami az önmenedzsmenthez kell. Ez egyedül akkor akadály, amikor alkotok: olyankor el kell csitítani a tudatost, és hagyni dolgozni a művész énemet.
Hogy látod, tíz év alatt mennyit változott a hangod karaktere?
Ez tényleg úgy van, ahogy mondják: „érik, mint egy jó bor”. A tanítás is sokat segít abban, hogy mindent a helyére tegyek a hangképzés terén. Az ő kis hibáikból is rengeteget tanulok azáltal, hogy meg kell fogalmazzam, hogyan kell elérni a kívánt hangszínt. Én annak idején sokszor ösztönösen ráéreztem a dolgokra, ezért is nehéz szavakba önteni, hogy mit hogyan kell megformálni. A mi hangszerünk, a hangunk ráadásul nagyon érzékeny: sokszor egy rossz passzban lévő énekes nem tud úgy megszólalni, ahogy szeretne. Egy énekes hangjában benne van minden érzés, emlék, amit megélt.
Manapság egyre forróbb téma a nők helyzete a jazzben, főként az instrumentális zene terén. Te hogyan éled meg a vezetői szerepet egy férfiakból álló zenekarban?
Mivel nekem két bátyám van, ezért jól szót értek a fiúkkal és pont ezért nem is lettem annyira királylány. Nekem inkább a gimnázium jelentette a kihívást, ahol csak lányokkal voltam körbevéve. A jazztanszakon persze már férfidominancia volt, de ez motivált is, mert a zenészek körében még mindig él egy kicsit az az elképzelés, hogy az énekes nem zenész, és én igyekeztem erre rácáfolni. Már a jazztanszakon sikerült elérni, hogy zenészként kezeljenek. A mai napig vannak olyan énekesek, akik csak a saját buborékukban élnek, nem foglalkoznak azzal, hogy a hangszeresek mit játszanak míg ők énekelnek, nem játszanak hangszeren, nem tudnak és nem is akarnak dalt írni. Ugyanakkor egyre több zeneszerző lányt, zongoristát, gitárost látunk. Igyekszem én is ezen az úton járni és azt gondolom, hogy emiatt elfogadnak a fiúk és partnerként tekintenek rám. Másrészt a mi zenekarunk egy baráti kör is, ahol akkor is nagyon jó beszélgetések vannak, ha éppen nem zenélünk.
Hajdu Klára Quartet (Fotó/Forrás: Szakonyi Milán)
És az mennyire fontos szerinted, hogy a színpadon jazzénekes nőként, tehát női mivoltodban legyél jelen?
Igazából szerintem a jazzben teljesen mindegy, hogy hogy nézel ki. Nekem pont az tetszik, ha valaki őszinte és önazonos. Úgy látom, hogy – részben a közösségi média miatt – kezd megszűnni a közönséget és a zenészeket elválasztó óriási szakadék is. Senki sem megközelíthetetlen, és ezáltal semmi szükség egy felvett, maníros szerepre. Másrészt, ha egy nő nőies, akkor az a színpadon is látszódni fog, meg akkor is, ha csak úgy kimegy az utcára.
Mit hallhatunk tőletek október 13-án az Opus Jazz Clubban, a születésnapi koncerten?
A régi, nagy kedvencek is szerepelnek majd a repertoárban, és minden lemezről fogunk majd játszani. Készülünk egy-két olyan meglepetéssel is, ami eddig nem hangzott el. Ez egy élő lemezfelvétel lesz, mert az Opusban minden adott ahhoz, hogy szépen szóljunk. Úgyhogy nagyon várjuk mi is!
hírlevél
