Hamar Dániel (Fotó/Forrás: Horváth Dóra)

- Nem először adtok klasszikus zenészekkel közösen koncertet, és a Bartók-tematika sem új, gondoljunk csak az 1998-ben megjelent nagy sikerű Bartók Albumra. A mostani koncertsorozatnak mi a célja?

- A célja kettős. Egyfelől azzal a Bartók közönséggel, aki egyébként soha nem jönne el egy népzenei koncertre, szeretnénk megéreztetni, hogy Bartók miért is rajongott a magyar népzenéért. Bartók azt írta, hogy szerinte a népzene olyan, mint a madár dalolása: az emberekben működő hatalmas természeti erőnek az eredménye. Csoóri Sándor költő pedig az egyik tanulmányában arra csodálkozott rá, hogy a nép hogyan tudott egy Petőfi verset is tovább gazdagítani. Petőfi azt írta: „méláz a haramja erdő közepében”. Ebből az lett, hogy „bánkódik a betyár erdő sűrűjében” - tehát belekerült egy alliteráció is, és mennyivel másabb így.

A másik célunk pedig, hogy annak a népzenei közönségnek, aki esetleg Bartókot nehezen befogadhatónak gondolja, megmutassuk, milyen populáris és modern ez a zene.

- Miért éppen az Allegro Barbaróról kapta a sorozat címét?

- Erre már más is rákérdezett, mondván, hogy „ebben a műben nincs is népzene”. Pedig dehogy nincs. Mi konkrét népzenei sorokat hallunk benne és ugyanazt a hatást érezzük, mint a gyimesi népzenében, ami egy szál hegedűvel és gardonnal szólal meg. Bartók művében ugyanazt az ostinato kíséretet adja a bal kéz, amit a gyimesi zenében a gardon. Nem véletlen csináltuk meg azt, hogy a gyimesi héjszából folyamatban menjen át az Allegro Barbaro, úgy, hogy a gardon abba sem hagyja a zenélést, hanem a kíséretet, amit a hegedűnek adott, azt a zongorának adja, így tovább erősíti az Allegro Barbaro-t, ami önmagában is egy fantasztikus mű.

- A népzene alapdefiníciója, hogy nincs szerzője. De akkor hol van az egyéni önkifejezés helye a népzenében?

- A népzene improvizatív zene.

Az emberek, akik játszották, nem ismerték a kottát, nem is volt rá szükségük, mert a zene a fejükben és a szívükben volt.

Ők mágusok voltak. Amikor először elmentem Erdélybe, találkoztam egy prímással, akiről már az első pillanatban láttam, hogy mindent tud, amit a zenéről tudni kell. 5 éves korában kezdett zenélni, akkor 60 éves volt. A zenével gyógyított, mulattatott, a zenével kihozta az embereket a depresszióból. A szemedbe néz, és tudja, hogy mit akarsz hallani. Azt is tudja, hogy valami miatt szorongsz, vagy félsz, vagy fájdalmad van. A zenésznek hatalmas szabadsága van, a tájra jellemző formanyelven belül azt játszik, amit akar. Éppen ezért én a jazzhez érezném közelebb a népzenét. Az éneklés is olyan volt a régi világban, mint a gyónás, vagy mint egy lelki gyógyítás. Ugyanarra a dallamra rengeteg szöveget, ugyanarra a szövegre nagyon sok dallamot lehetett énekelni. Az énekek szövegéből kiviláglott az énekes élete. Tehát a legfontosabb szerepe a népzenésznek, hogy nem csak szórakoztatott, nem csak a tánc alá muzsikált, hanem gyógyított is.

- És ez az egyéni szabadság mennyire adott a mai népzenészek számára? Mert mintha még mindig lehetne érzékelni egy két táborra szakadást azok között, akik a népzenét autentikusan szeretnék játszani és azok között, akik bátran hozzányúlnak önkifejezés céljából.

- Mind a kettő teljesen jó, nem kell ezeket szembeállítani. Mi azért választottuk azt, hogy többnyire olyan formában játsszuk a zenét, amilyen formában hallottuk, mert tudjuk, hogy ránk milyen hatással volt. Amikor életemben először egy erdélyi lakodalomban voltam, akkor én egyszerűen transzba estem, elvarázsolódtam. Hiszek abban, hogy eredeti formájában hat a mai kor emberére is. De ez nem zárja ki azt, hogy ha valakiben alkotói vágy van, a népzene elemeit felhasználva, de egy teljesen más formavilággal fejezze ki magát.

Tehát én nem hiszek a „folklórrendőrség”-ben, de az önkifejezés lehetősége megvan ebben a kötött formában is a variációk által.

Muzsikás Együttes (Fotó/Forrás: Kása Béla)

- Mennyire tudja ma a népzene, ami főként városi szórakozási forma lett, a közösségi megtartó erejét beteljesíteni, ami eredetileg egy fontos funkciója volt?

- Valóban, a népzene elsősorban közösségi zene volt, egy koncert pedig természeténél fogva szétválasztja a közönséget a zenekartól. A faluban a közösséget szolgálta a zenész, egy idő után pedig mindenkiről azt is tudta, hogy mi a kedvenc dallama. Szokták kérdezni, hogy miért nem írunk népdalt? Hát azért, mert a népdal úgy keletkezik, hogy egy közösség formálja hosszú időn keresztül. És ma már nincs meg az a kritikus közeg, ami egy faluban régen megvolt. Ha hallott valami dallamot a prímás, és azt betette a zenélésébe, akkor szóltak neki, hogy „Pista bácsi, ezt ne játssza, nem jó!”. Ez a fajta visszacsatolás most már nincs meg. Mi azt tudjuk csinálni, hogy megtanuljuk az eredetit és ebből alkotunk valami városi szórakozási formát. Ezek a táncházak. Működtetjük, próbáljuk csinálni, és ez egy nagyon jó, közösséget összetartó erő.

És nemcsak Magyarországon, hanem Japántól kezdve Amerikáig rengeteg helyen vannak táncházak, és az esetek nagy részében nem is magyarok működtetik.

- Első európai együttesként megkaptátok a WOMEX nagydíját is. Nem csodálkoztatok, hogy a magyar népzenét világzenének titulálták?

Csak nálunk van az a furcsa félreértés, hogy azt gondoljuk, attól válik valami világzenévé, hogy távol áll hangzásban az eredetitől.

Ez nem így van: világzene a két hangon éneklő tuvai énekes, a didgeredoot fújó ausztrál bennszülött és a hosszúfurulyán játszó somogyi pásztor is, de világzenének hívjuk a csak elemeiben népzenét használó ír rockzenét is. Nagyon széles a spektrum. Amikor szólnak, hogy „gyerekek, ne azt játsszátok, amit szoktatok, ez egy világzenei fesztivál”, akkor mondom, hogy nekünk papírunk van róla, hogy világzenét játszunk (nevet). Tehát a népzene a világzene része.