- Viharos gyorsasággal indult be a zenei karriered tíz évvel ezelőtt. Hogyan emlékszel vissza az akkori történésekre?
- 2005-ben éppen csak hogy összeállt a kvartettem az első, Speak low című album rögzítésére, ami itthon meg sem jelent, de egy japán terjesztő rátalált a honlapomon keresztül. Rendelt belőle pár száz példányt, aminek olyan sikere lett, hogy rövid időn belül egy japán kiadó is megkeresett azzal a céllal, hogy saját kiadásban megjelentesse az albumot. Annyira jól promotálták a lemezt, hogy a legnagyobb japán terjesztőhálózat, a Tower Records vokális jazz eladási listájának élére kerültem. Mire ez a hír eljutott Magyarországra, addigra már kész volt a második albumom, a You don’t know it’s you, és mindenki hallani akarta a lányt, aki ilyen népszerű volt Japánban. Gyakorlatilag tehát ez a külföldi siker indította be a karrieremet.
- Milyen folytatása lett ennek a japán kapcsolatnak?
- Azóta minden lemezem megjelent kint, és nemcsak a You don't know it's you, illetve a Speak low volt listavezető, de a későbbi lemezeink is jól szerepeltek. Voltunk kint két lemezbemutató turnén a You don't know it's you-val és a Red baggage című kvartettlemezemmel. Legutóbb pedig a Gyémánt Bálinttal közös lemezünk és a Bin-jip anyagunk is megjelent kint, és folyamatosan keressük a lehetőséget, hogy hogyan lehetne egy következő turnét szervezni.
- Amikor az első három akusztikus album után 2010-ben megalapítottátok a Bin-Jipet és az elektronikus, kísérletezőbb hangzás felé nyitottál, nem féltél attól, hogy elveszíted az addigi közönségedet?
- Új közönséget kellett keresni ennek a zenekarnak, ugyanakkor az akusztikus zenélést mindvégig folytattam és ma is a Gyémánt Bálinttal közös akusztikus projektem játssza a központi szerepet a zenei munkásságomban. Egyébként ez a kétféle irány a kezdetektől megvolt az életemben, mert 2005 és 2010 között énekeltem az Erik Sumo Bandben, ami egy kísérleti pop-produkció volt. Azt gondolom, hogy nagyon sokan ebből a zenekarból ismertek meg és nem a kvartettem akusztikus dalai által. Habár az elektronika az évek során fontos maradt számomra, azért mégiscsak akusztikus előadóként definiálom magamat.
- A zenei nyitottságodat látva felvetődik a kérdés, hogy törekszel-e a közönség ízlésformálására?
- Ez nekem nem kimondott célom. Én nem akarom megítélni azt, hogy amit én csinálok, az ízlésformáló-e vagy sem. Van, aki annak tartja, más pedig a saját zenéjéhez képest kommersznek értékeli. Az én zeném alapvetően egy kevert zene, ami az improvizációk tekintetében mindenképpen a jazzre épít, ugyanakkor van benne egy csomó pop elem. Ez megkönnyítheti a befogadást azok számára, akik mondjuk félnek a színtiszta jazztől. Örülök, ha vannak, akik az én zenémen felbátorodva elmennek olyan koncertekre is, amik már valamiféle nyitottságot és előképzettséget feltételezhetnek a hallgatók részéről, de ez egyáltalán nem célom.
- A jazztanszakkal párhuzamosan műszaki egyetemre jártál. Ezt a fajta matematikus gondolkodást hogyan tudod hasznosítani a zenében?
- Az egész matekos múltam egyik nagy hozadéka az, hogy megtanultam komplex struktúrákban gondolkodni – ez nagyon hasznos például a dalszerzés szempontjából. Illetve azt hiszem, hogy a legnagyobb hasznát mégiscsak zenekarvezetőként veszem, hiszen nem esik nehezemre mondjuk egy olyan kaliberű projektet végig vinni, mint egy lemezkiadás.
- A posztgraduális képzést pedig Brüsszelben végezted. Miért érezted szükségét a továbbtanulásnak?
- A Zeneművészeti jazztanszékét én akkor végeztem el, amikor itthon még a négy éves bachelor képzés volt a jazzképzés csúcsa. Nagyon szerettem volna egy mesterdiplomát arra az esetre, hogyha egyszer tanítani szeretnék, akkor ez meglegyen. De ennél azt hiszem sokkal fontosabb volt az, hogy fejlődni szerettem volna. Előtte négy évig képeztem magam, és ez idő alatt megszületett bennem az igény arra, hogy ismét iskolai keretek között kapjak új impulzusokat. A harmincadik születésnapomon volt a legelső énekórám David Linxszel Brüsszelben, és azóta is úgy gondolom, hogy életem egyik legjobb döntése volt elkezdeni ezt a képzést. Ez a két év nagyon sokat adott szakmailag és világlátás tekintetében egyaránt, és azt hiszem, hogy az önértékelésem is a helyére került. Magyarországon nagyon el vagyok kényeztetve előadóként, kint pedig a nulláról indulva kellett bizonyítanom azt, hogy mire vagyok képes. Azt hiszem, mindenkinek jót tesz, ha időnként egy kicsit megpróbál messzebbről tekinteni önmagára és a saját világára.
- Mire helyezték a hangsúlyt az ottani képzésben?
- Ami nagyon fontos volt számomra, hogy tudtam venni dalszerzés órákat, amit én korábban teljesen autodidakta módon, ösztönösen csináltam. Rettentően élveztem azt, hogy erről lehetett beszélgetni tanárral. Illetve volt szabad improvizáció óra, tehát a szabad improvizációs képességeinkkel kapcsolatban is folyamatosan kaptunk visszajelzéseket, ami borzasztóan felszabadító volt. Technikailag is nagyon sok újdonságot fedeztem fel azáltal a szabadság által, amire ott tanítottak. Emellett természetesen nagyon sok új zenével is kapcsolatba kerültem, ami mindig formálja az embert.
- Gondolom, hogy kapcsolatépítésre is sor kerülhetett itt. Milyen munkakapcsolatok születtek ez alatt a két év alatt?
- Egyrészt a diplomazenekarom egy trió volt egy francia szaxofonossal, Tom Bourgeois-val és egy belga gitárossal, Florent Jeunieaux-val. Ez a zenekar megmaradt Tó néven, és amikor csak lehetőségünk adódik, akkor zenélünk együtt, többek között Kapolcsra is meghívtam őket. Illetve ennél talán egyel nagyobb szabású az, hogy Kris Defoort -aki Brüsszelben a szabad improvizációt és a zeneszerzést tanította nekem- meghívott a következő lemezfelvételére és 2016-os turnéjára. Ez a produkció a Brugge-i fesztiválon fog debütálni, de utána Budapestre is el fogjuk hozni a BMC-be.
- Az első, Lámpafény című verses albumod után nemrégiben mutattad be a Kassák-lemezt a Müpában, amin szintén versmegzenésítések szerepelnek. Honnan ered ez a versek iránti vonzalom?
- Be kell vallanom, hogy nem voltam nagy verses korábban. Az első három angol nyelvű album után nagyon szerettem volna a kvartettemmel egy magyar nyelvű anyagot is rögzíteni. Az eredeti tervem az volt, hogy magam írnék magyar dalszövegeket. Azért kezdtem el sokkal intenzívebben foglalkozni a magyar nyelvű lírával, mert képbe akartam kerülni, hogy mit kezdenek a nagy költőink ezzel a nyelvvel. Ez az intenzív versolvasás annyira nagy élmény volt, hogy elhatároztam, ezekkel a versekkel fogok kezdeni valamit. Így aztán megszületett a Lámpafény című lemezünk, ami a XX. századi magyar költők verseit dolgozza föl. Az anyaggyűjtés során kaptam a nagybátyámtól egy Kassák-kötetet, akinek letaglózott a költészete. Az Üzenj című Kassák-vers fel is került a Lámpafény albumra – ez talán a létező legpuhább Kassák-vers, gyakorlatilag egy szerelmes vers, ami nagyon nem jellemző rá. De Kassák személyisége, lényeglátása a Lámpafény megjelenése után is folyamatosan foglalkoztatott, ezért kerestem meg a lehetőséget, hogy nagyobb teret szánhassak neki.
- Hogyan ültettétek át zenébe Kassák költészetének esszenciáját?
- Kassák annyira szabad és ellentmondást nem tűrő figura volt, hogy nem lehetett akármilyen zenei környezetben gondolkodni. Végül megtaláltam hozzá a megfelelő zenésztársakat Márkos Albert csellista-zeneszerző, Benkő Róbert nagybőgős és Pándi Balázs dobos személyében, akik a szabad és kortárs zenében igencsak jártasak. Később csatlakozott hozzánk Keszég László színész-rendező is. A zenében Kassák poétikai elvét követjük, amikor sok improvizációt használunk, miközben mindig valamilyen koncepció mentén építjük fel a számokat. Kassák is szabad formákat használt, mégis nagyon erősen struktúráltak az ő művei, legyen szó képzőművészetről vagy versről. Illetve a lemezen szerepelnek az improvizációk mellett dalszerű kompozíciók is; ennek a két formának az egyensúlyát igyekeztünk megtalálni.
- Néhány éve Berlinbe költöztél, ahol a Budapest Calling étteremben havi rendszerességgel működtetsz klubot. Mi vezetett téged Berlinbe?
- A Gyémánt Bálinttal közös duólemezünk, a Lifelover megjelentetése kapcsán elkezdtünk együtt dolgozni a berlini Traumton Records kiadóval, ami egy nagyon jó apropó volt arra, hogy kipróbáljam magam Nyugat-Európában. Felvettem a kapcsolatot a Budapest Calling étteremmel, akiknél elindítottam egy duósorozatot: ennek az a lényege, hogy minden hónapban más zenészt hívok meg a berlini szcénából. Mivel mindig én tanulom meg az ő szerzeményeiket, így nekem ez egy fantasztikus kurzus is. Másrészt egy nagyon jó lehetőség arra, hogy jobban megismerjem a berlini szcénát, miközben nyilván magamat is bemutatom.A Budapest Calling sajnos bezárt, úgyhogy most keresem az új helyet, ahol folytathatom a sorozatomat.
- Mennyire volt gyümölcsöző ez a sorozat eddig?
- Abszolút. December 7-én például egy Jazz Units nevű berlini fesztiválon fogok fellépni Arne Jansen gitárossal, aki a vendégeim egyike volt és tulajdonképpen visszahívott azáltal, hogy meginvitált erre a fesztiválra duózni. Ami pedig még ennél is gyümölcsözőbb talán, hogy a sorozatom egyetlen elektronikus vendége, Jeremy Friedman producer lett a jövő évben megjelenő, Gyémánt Bálinttal közös duólemezünk külső zenei producere.
- Milyen koncepcióra épül majd a 10 éves jubileumi dupla koncert a BJC-ben?
- A két estének ugyanaz a repertoárja és a koncepció az, hogy próbálok minden fontos állomásról, pontosabban minden lemezről beemelni dalokat. Következésképp olyan dalokat is, amiket nagyon régen nem játszottunk.