Egy véletlenül kínálkozó alkalmat felhasználva hallottam először Herczku Ágnest Bartók-dalokat énekelni 2006 novemberében Kolozsvárott. Addig csak arról a szakmai vitáról tudtam, mely az ő merőben új, alternatív Bartók-interpretációja kapcsán lángolt fel. Ugyanis nem hagyományos bel canto technikával, hanem a népi adatközlők természetes hangképzésével közelített Bartók népdalfeldolgozásaihoz. Érhető, hogy ezzel szelet vetett és vihart aratott. Engem azonban meggyőzött, amit hallottam. Ágnes akkoriban Kelemen László irányításával dolgozott Bartók-CD-jén, mely egy évvel később jelent meg a Hagyományok Háza gondozásában (Bartók Béla: Magyar népdalok énekhangra és zongorára, 2007)

Aztán tavaly júniusban következett a második felvonás: Bognár Szilvia és Herczku Ágnes közös koncertje a Művészetek Palotájában, ahol Ágnes autentikus népzenei betétek, Ligeti- és Bartók-zongoraművek, valamint kötetlen konferanszié-szöveg közé ágyazva énekelt Bartók-dalokat. Mi tagadás, ezt a világzenei revüműsort nem éreztem átütő erejűnek. Azonban június 28-án Győrött, a VII. Magyar Táncfesztivál keretében hallhattam Herczku Bartók-estjének legújabb verzióját. Ezt a harmadik felvonást (mert bizony egy egyfelvonásos drámáról van szó) ihletetten átgondolt, maximálisan kiérlelt produkciónak tartom. Megmaradt ugyan néhány zseniális ötlet a tavalyi műsorból, példának okáért a 7. Bolgár tánc, azaz Ligeti György Hungarian Rock című zongoraművének gardon(!)-kísérete, de alapvetően megváltozott az immár az egyik Bartók-dal címét (Pár-ének) viselő előadás koncepciója és műfaji formátuma. Utóbbiról a Táncfesztivál műsorfüzetében ez áll: táncszínház Bartók népdalfeldolgozásai és eredeti népdalok alapján.

Herczku repertoárján - és ez CD-felvételére ugyanúgy érvényes, mint az említett élő produkcióira - három Bartók-ciklus szerepel: az Öt magyar népdal, mely nem más, mint az 1906-ban Kodállyal együtt komponált Magyar Népdalok egyes tételeinek 1928-as átdolgozása, a Nyolc magyar népdal (1907-1917) és persze az 1929-es Húsz magyar népdal, mely a zongora-kíséretes szólóénekre írott népdalfeldolgozás műfajában az érett Bartók-stílus legnagyszerűbb megvalósulása. Része annak a zenetörténeti jelentőségű programnak, amely a népdalt a koncertpódium teljes jogú szereplőjévé tette. Nos, Herczku Ágnes ennél úgyszólván egy lépéssel tovább ment: nála Bartók népdalfeldolgozásai a zene, szöveg és tánc ősi egységén nyugvó zenei-drámai folyamattá forrnak össze. Műfajelméleti fejtegetések helyett szabadjon megjegyeznem: Bartók maga enciklopédikus szellemben, valamennyi népzenei stílus-réget, a szöveget illetően pedig az összes léthelyzetet (mondhatnám úgy is: átmeneti rítust) felvonultatva állította össze dal-sorozatait. Mivel azonban a dalok kiválasztását és sorrend meghatározását az előadóra bízta, az interpretáció a műsor-összeállításnál kezdődik és az előadó beleérző képességének, egyéni invenciójának határáig terjed. Szerencsés esetben az előadó egy Herczku Ágnes-kaliberű, nem mindennapi kísérletező-kedvvel megáldott művész, akihez az estet rendezőként jegyző Silló Sándor csatlakozik.

Kettejük víziójában a győri előadáson elhangzó tizenhat Bartók-dal ha nem is cselekmény, de szimbolikus mozzanatok hordozójává válik. Az előadás első fele (durván az első nyolc dal) szinte kizárólag nyomott hangulatú. A letargikus, a reménnyel csak elvétve (például a A tömlöcben című dal lezárásában) szembesülő szomorú nóták hallatán kénytelen vagyunk szembenézni a ténnyel: igen, mint tudjuk, „nekünk a legszebbik estét, fekete színűre festették...". De a második részben felizzik az érzékiség („Hatforintos" nóta, Székely „lassú"), a „Ne búsuljon komámasszony" szövegkezdetű Székely „friss"-ben pedig sikerül egy olyan élőképpel záruló imbroglio-jelenetet varázsolni a színpadra, amely vígoperák zárójeleneteként is megállná a helyét. Az alkotók becsületére legyen mondva, nem ezzel, hanem egy lírai lekerekítéssel fejezik be az előadást: a győri est a Müpában még a műsor elején szereplő Juhászcsufulóval ér véget. Telitalálat! Hisz ezzel a paradoxonokon merengő szöveggel a finálé színpadi látványosság szintjéről filozofikus magasságokba emelkedik.

Herczku Ágnes partnerei között vannak zenészek: a dalokat kísérő, valamint a Hungarian Rockot és Az éjszaka zenéjét jutalomjátékként megszólaltató igen kiváló zongorista, Djerdj Tímea; valamint Pál István „Szalonna" öttagú együttese. Az ő érdemük, hogy a műzenei és a mellettük megszólaló népzenei számok egyetlen hatalmas - és főleg: koherens - egységgé ötvöződnek. És ez nem semmiség: manapság Magyarországon a két műfajt néha még a legnagyobbaknak is csak didaktikus módon sikerül egymás mellé helyezni, ami nehezen szerethető, hibrid végterméket eredményez, még ha a kiindulási pont zseniális is a maga nemében... És persze nem feledkezhetünk meg a hat táncosról sem (Horváth Zsófia, Makovinyi Tibor, Gera Anita, ifj. Zsuráfszky Zoltán, Nagy Dorottya, Bakó András; közülük hárman - Horváth, Gera és Zsuráfszky - koreográfusaként is közreműködnek). Ha csak egy szóval kell jellemezni: kongeniális teljesítményük során modern, stilizált táncművészettel (helyenként egyenesen akrobatikus elemekkel) ötvözik a néptáncot. Több síkon, látványosan és nem utolsó sorban: sikerrel. Kiváncsian várjuk Herczku Ágnes Bartók-estjeinek következő felvonásait. Katartikus élményre számítunk.