A viszonyt legközelebbről ismerők egyikének, Kamasi Washingtonnak nemrég megjelent lemeze pedig azért is érdekes, mert nem csak a két műfaj összefonódását mutatja be, hanem a kapcsolat gyökereit is.
Az utóbbi években a reneszánszát élő hip hopra manapság sokan tekintenek a jazz megmentőjeként, mintha a születése óta a világgal együtt változó műfajnak megmentőre lenne szüksége.
A két műfaj kapcsolata ráadásul messze nem egyoldalú. A hip hop a mostani reneszánszát részben annak köszönheti, hogy elkezdett több műfajból is meríteni, a jazz nélkül ráadásul nem is létezhetne. Ebben a formában biztosan nem.
A hip hop egy olyan hibrid zenei stílus, amely némileg rendhagyó körülmények között jött létre, és a mély társadalmi beágyazottsága ellenére sem könnyű valamilyen, a társadalomban lezajlott átrendeződéshez kötni a születését. Részben talán ebből eredően maradt kitartóan a föld alatt a létezése első néhány évében. Rendhagyó abból a szempontból is, hogy alapvetően nem hangszeres zene, ráadásul messze nem csak zenei műfaj, ugyanis szorosan kötődik hozzá a break tánc és a manapság már sokszor street artnak hívott graffiti is. Néhány más dolog mellett. Előbbieknek a hip hop mainstreambe való beágyazódásában is szerepük volt, elég csak Beat Street, vagy a Wild Style című kultuszfilmekre gondolni, de hip hop tömegtermékké való alakulásánál a jazz is ott bábáskodott. Herbie Hancock 1983-ban megjelent Future Shock című lemeze volt az egyik legfontosabb lépcsőfoka a hip hop elterjedésének, bár ekkorra már az utcán volt a Rapper’s Delight (Sugarhill Gang), vagy a The Message (Grandmaster Flash and the Furious Five), előbbi esetében még nagyban támaszkodva a diszkó hagyományaira.
A kezdetekkor a hip hop erősen átpolitizált műfaj volt, ennek mentén könnyen beilleszthető az afroamerikai zene fejlődésének folytonosságába, mellesleg sokkal könnyebben megérthető a jazz és a hip hop találkozása napjainkban, mikor zenében rejlő politikai töltet ismét erős, és időnként talán eltúlzott hangsúlyt kap. A jazz egyik kortárs apostola, Kamasi Washington számára a zene elsődlegesen médium, amin keresztül az érvényességét és fontosságát sajnos a mai napig el nem veszített üzenetet tolmácsolni tudja.
Mégsem lenne több a művészete egyszerű valóság-kiállításnál, ha nem társulna hozzá egy kiemelkedően egyedi dialektus, ami egyesíti magában afroamerikai zene szinte teljes spektrumát, aminek jelentős szeleteit képes akár egyetlen kompozícióba is belefoglalni.
A korábban Snoop Dogg-gal- Nas-szel, vagy a nyáron, a Szigeten magát égető Kendrick Lamarral is együtt dolgozó tenorszaxofonos 2015-ben megjelent The Epic című, közel három órás maratoni albuma felidézte a jazz szinte teljes történetét, akárcsak a műfaj különböző leágazásait, mégis képes volt minden pillanatában egyedi hangon megszólalni. Washington soundja csak az övé. A dagályosság pedig nem csak a teljes album tükrében értelmezhető, ott van a szerzeményekben is, szinte pimasz módon.
A júniusban megjelent Heaven and Earth ezt a dagályosságot, ha lehet, még messzebbre viszi. Szinte minden dala túlzás, ugyanakkor az is érződik rajtuk, hogy egyszerűen nem lehetett volna belőlük elvenni. Az egyetlen kivételt talán a túladagolt kórusok jelentik, amik folyton makacsul, kérlelhetetlenül és időként bizony kéretlenül is visszatérnek. A dalok koncertfelvételeiből pedig kiderül, hogy az eredeti nyersanyag lett volna annyira erős, hogy mindent beborító tizenhárom tagú énekkar nélkül is megállja a helyét. A The Epic-hez képest a legnagyobb különbséget azonban a hangsúlyok eltolódása jelenti. Washington eszköztárában egyforma jelentőséggel bír a hip hop, a jazz, a funk, vagy a gospel, úgy építi őket a zenéjébe, hogy nem tesz különbséget köztük. A Heaven and Earth a korábbiaknál direktebb hip hop hatásai így teljesen organikusan szólalnak meg: a Street Fighter Mass teljes természetességgel simul bele az albumba, egyáltalán nem viselkedik kontrasztként, de a ritmusokban és rengeteg, elsőre rejtőzködő részletben is ott van a hip hop hatása. Kamasi Washington zenéjének ez jelenti a valódi különlegességét. Úgy fedi fel a huszadik század afroamerikai zenéjének gyökereit, hogy rámutat azok közös alapjára, és mindvégig azt kihangsúlyozva hozza létre a saját olvasatát a zenéről. Ettől pedig a hatások sem lesznek rögtön nyilvávalóak.
A jazz és a hip hop házasságát már rég elhálták.
A két műfaj közti kapcsolat jelenlegi fázisának a legfőbb érdekességét az jelenti, hogy több szempontból is visszanyúl annak kezdeteihez,
ami persze könnyen illeszthető a napjainkban uralkodó tendenciákra, a jazzre vetítve, főleg, ha Kamasi Washington lemezeit vizsgáljuk, leginkább az mutatkozik meg, hogy a jazz számára még mindig bőven van kölcsön, amit visszavehet más műfajoktól, akiknek így, vagy úgy, de ott bábáskodott a születésénél.
hírlevél
