A tragédiája nem egyedi és attól válik igazán tragikussá, hogy a történetét visszafejtve világosan megmutatkozik, képtelenség lett volna megakadályozni. Pastoriust a végzete hajszolta az utcára, ugyanúgy, ahogy a végzet faragott belőle olyan művészt, akinek már az életében nagyobb volt az árnyéka önmagánál.

A hatása messze túlnyúlik a jazzen, de ez éppígy igaz az őt ért hatásokra is. Pastorius nem a jazz irányából érkezett a jazzhez. Az erős R&B gyökerekkel rendelkező, groove-orientált basszusgitárost az terelte végül új utakra, mikor magára maradt a saját zenéjével. Basszusgitárra a dobokról váltott, a visszaemlékezések szerint egy sportsérülést követően. A korai éveit alapvetően a másodvonalban töltötte, távol a jazz ütőerétől. Azonban ez a látszólag szűk keretek mozgó, sajátos zenei világ volt az, ami nem pusztán a jazz zenészekre nem kifejezetten jellemző, hangsúlyos színpadi jelenlétét teremtette meg, de azt a felfogását is formálta, hogy a saját hangjának felfedezésén túl képes legyen a zenét is a saját arcához alakítani. A hetvenes évek minden korábbinál szerteágazóbb, nyitottabb zenei világa ráadásul megfelelő keretet biztosított ahhoz, hogy Pastorius a másodvonalból kitörve, nagy tömegekhez eljuttatva a zenéjét, képes legyen rövid idő alatt óriási hatással lenni a korszakra, amelyben alkotott.

A hetvenes évek elejére a jazz fordulóponthoz érkezett. A megelőző évtized zenei robbanása, amelynek köszönhetően a rock zene vált a fiatal generációk elsőszámú identitásképző erejévé, még inkább háttérbe szorította, ráadásul a fekete polgárjogi mozgalmak részleges beteljesüléséből sem tudott profitálni, nem volt képes megtalálni a kiutat a faji skatulyából, ami eddigre már a fejlődését is veszélybe sodorta. A rock zenével párhuzamosan a fősodorba kerülő fekete előadók, mint James Brown, Aretha Franklin, vagy a Woodstockban és a Monterrey Pop fesztiválon egyaránt fellépő Otis Redding sem voltak képesek tartósan kitörni a saját köreikből. Az ekkoriban létrejött fúziós jazz kialakulása valójában egy természetes folyamat része volt, a korszak zenei kiadói azonban ügyesen látták meg a potenciált abban, hogy a jazz és a rock közönségének összemosásával még nagyobb profitra tehetnek szert, és még a maguk kapzsi szándékaival is képesek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy a stílusok között is feszülő, faji alapon felhúzott falak áttetszővé váljanak egy időre. Maga a fúziós jazz azonban korántsem egy egzakt módon körvonalazható, önálló stílus és nem is a rock és a jazz szimpla összemosása. A kialakulása idején még egy, a billentyűs hangszerek által dominált, a jazznél változatosabb ritmikai világú, de mélyen abban gyökerező zenét jelentett, ahová aztán a hetvenes évek közepére lassan beszivárogtak azoknak a kultúráknak a hatásai, amelyek korábban egyáltalán nem voltak fellelhetők a jazzben.

Jaco Pastorius ebben a közegben lett a világ legjobb basszusgitárosa.

Az 1976-ban megjelent – valójában egyetlen - szólólemeze (Jaco Pastorius) a mai napig az egyik legfontosabb lemeze a hangszer történetének. Ugyanebben az évben került a Wayne Shorter és Joe Zawinul által alapított Weather Reportba, a korszak egyik vezető fúziós zenekarába. Pastorius közreműködésével érték a legnagyobb sikereiket, elsősorban az 1977-ben megjelent Heavy Weather lemezzel, mely nem csak Grammy-jelölést hozott a zenekarnak, de utat nyitott nekik a slágerlisták felé a máig emblematikus Birdland című daluknak köszönhetően, Pastorius pedig a Teen Town című szerzeményben olyan messzire merészkedett a basszusgitárral, mint előtte talán soha senki. A korábban teljesen józan életet élő, végtelenül, ugyanakkor gyermekien arrogáns, szerető családapa ebben az időszakban találkozott a kokainnal és kezdett el inni, amik pedig néhány év alatt felismerhetetlenné torzították a személyiségét, ezt pedig csak súlyosbította a nyolcvanas évek elejére kialakuló mániás depressziója.

A Weather Report mellett számtalan más előadóval készített közös lemezt, ezekben az években még zeneileg is a csúcson volt, a jelek, hogy rossz irányba halad, viszont ebben az időszakban kezdtek sokasodni. Az őt korábbról ismerők azonban egyszerűen betudták a hírnév befolyásának, az őt nem ismerők pedig egy excentrikus ember hóbortjainak.

Az erősítővel korábban mindig óvatosan bánó Pastorius egyre gyakrabban vált a színpadon bohóckodó, de a zenét mindig kézben tartó előadóból, a torzítót maximumra feltekerő szörnyeteggé, aki nem figyel a zenésztársaira.

Végül ez vezetett a Weather Reportból való kiválásához 1982-ben. Az ugyanebben az évben megalapított Word of Mouth volt az utolsó próbálkozása, hogy a felszínen maradjon, az első akadályokat látszólag gond nélkül vette is, rövid idő alatt megmutatkozott azonban, hogy már késő.

„Hátrapillantottam a vállam fölött, Jaco még mindig a földön hevert magzatpózban; akkor már nem kacsintgatott. Közben ott volt Carol az öltözőbe zárva, a rohamrendőrök gumibotokkal rohangáltak, repkedett az üveg és a tégla: tiszta vadnyugat volt. – ahogy a billentyűs Delmar Brown emlékszik az egyik 1983-as olaszországi koncertre. Pastorius koncertjei - akárcsak az élete – eddigre teljesen kiszámíthatatlan elegyei lettek az ihletett pillanatoknak és a maga körül mindent elpusztító neurózisnak, melyet csak katalizálni tudott az eddigre teljesen eluralkodó alkohol- és kokainfüggősége. Rengeteg félelmetes és legalább ennyi humoros sztori kering a viselkedéséről, a nyolcvanas évek közepére azonban leginkább csak ezeknek köszönhetően volt képes a felszínen maradni. A szakmában eddigre feketelistára került, fellépésekhez is egyre ritkábban jutott, egyre több időt töltött a New York-i kosárlabdapályákon, a Washington Square Parkban, vagy egyszerűen az utcán, miközben rengetegen próbálták megmenteni, de újra és újra visszataszították a mélybe azok, akik már csak egy vicces őrültet láttak benne, aki valaha óriás volt, végül azonban csak egy újabb new yorki futóbolond lett belőle. Többször került börtönbe, mint elmegyógyintézetbe, végül azonban mindig az utcán kötött ki. Így volt ez 1987-ben is, mikor visszatért Floridába, majd egy szokásos Jaco-féle kakaskodás eldurvulásának folyományaként egy kidobó ember halálra verte. 35 éves volt, akárcsak egyik példaképe, Charlie Parker a halála idején.

Mégis nagyon érdekes az, hogy mennyire különböző stílusú előadók nevezik meg őt elsődleges hatásként, a mai jazz egyik óriásának számító Marcus Millertől a Metallicában basszusgitározó Robert Trujillóig. Utóbbi egyébként a Jaco című dokumentumfilm producere is volt. Pastoriusszal kapcsolatban viszont legalább ennyire fontos kiemelni az életének tragédiáját, ami talán nem lett volna megakadályozható, mégis ottmarad, hogy emlékeztesse az utókort arra, hogy a géniuszoknak mekkora árat kell időnként fizetniük azért, ha követni akarják a saját megszállottságukat.