A hitleri Németországban majd’ minden kisebbség üldözött volt, így a kis létszámú fekete közösség is, ami akkoriban pár száz főt jelentett. A feketék el voltak tiltva az oktatástól, a legalacsonyabb státuszú munkákat végezhették, valamint nem házasodhattak fehérekkel. A feketék által játszott jazzt állatiasnak és primitívnek, degenerált művészetnek titulálták, Negermuziknak hívták. Ahogy egy 1930-as cikkben az amerikai zenész, Henry Cowell fogalmaz:
A jazz alapját a négerek szinkópája és ritmusai adják. Modernizálása a New York-i zsidók munkája. Tehát a jazz néger zene a zsidók szemén keresztül.
Ennek ellenére még Hitler brutálisan elnyomó rezsimje sem tudta teljes mértékben kiölni az emberekből a fekete Amerika életigenlő hangja iránti lelkesedést. Hitler propagandafőnöke, Josef Goebbels felismerte a népszerű zenei stílusban rejlő lehetőségeket, és összeállított egy náci jazz-zenekart, akik jól ismert swing-dalokat játszottak zsidógyűlölő, fekete- és szövetségesellenes szövegekkel.
A német énekes, Karl Schwendler által vezetett Charlie and His Orchestra zenéje rövidhullámú adásokon keresztül Kanadában, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is fogható volt, a jazzdalok pedig jó eszköznek bizonyultak az ottani népek befolyásolására. A brit hallgatók például minden szerdán és szombaton hallhatták a náci jazzt.
A BBC felmérése szerint ekkoriban a britek mintegy 26%-a hallotta a Charlie and His Orchestra mézes-mázos köntösbe bújtatott gyűlöletzenéjét.
A német propagandaminiszter ezenkívül 78-as fordulatszámú lemezeken is eljuttatta ezt a zenét a fogolytáborokba. A Charlie and His Orchestra sértő szöveget írt például Winston Churchillről, aki nagy jazzrajongó hírében állt. A You're Driving Me Crazy című sztenderd szövegét például kiparodizálták, és Churchill imitált hangján énekelték: "The Germans Are Driving me Crazy". A Bye Bye Blackbirdból Bye Bye Empire lett, ami slágerré vált Nagy-Britanniában. Churchillről egy egész dal íródott The Man With The Big Cigar címmel. A szövege így hangzott „Who is that man with the big cigar, who's greatest friend is the USSR?” ("Ki ez a férfi nagy szivarral, aki a Szovjetunió legnagyobb barátja…”).
A jazz propaganda elsősorban nem a német hallgatókat célozta, de így is kultuszt teremtett a náci birodalmon belül a forró ritmusok és a gyűlöletbeszéd „ötletes” keverékével.
A dalok általában úgy indultak, mint a jazzsztenderdek, majd következett egy szöveges, spoken word rész, ami a brit felsőosztályt, vagy közvetlenül Churchillt gúnyolta ki. Érthető módon ezek a felvételek, valamint a Charlie and His Orchestra a feledés homályába veszett Hitler bukásával.
A náci Németország legismertebb szereplőivel ellentétben Hitler jazzegyüttesének tagjai életük hátralévő részében viszonylag békében élhettek. A sztár-szaxofonos Lutz Templin a háború után Stuttgartban maradt, és egész életében zenei karriert folytatott. Az énekes Schwedler Berlinben élt, miután a zenekar többi részét 1943-ban Stuttgartba evakuálták. A háború befejezése után egy német kaszinóban dolgozott, mielőtt családjával 1960-ban az USA-ba emigrált. A hatvanas évek végén visszatért Németországba, és Bajorországban halt meg 1970-ben.
Szerencsére a jazz azóta is az egyik legszabadabb, legváratlanabb irányokba fejlődő műfaj, aminek ereje pont az egyéni és kollektív szabadságban és az egymás iránti toleranciában rejlik.
(forrás: dailystar.co.uk, Wikipedia, a címlapképen egy 1938-as plakát Düsseldorfból, forrás: Wikipédia)
hírlevél
