Joëlle Léandre (Fotó/Forrás: Wikipédia)
A Les Victoires du Jazz Awards 1986 óta díjazza Franciaország legjobb jazz-zenészeit. 2017-ben az összes kategória összes jelöltje és díjazottja férfi volt. 20 évvel ezelőtt ez nem lett volna nagy ügy, hiszen akkor még valóban kevés hangszeres női jazz-zenész volt, de a helyzet mára változott. Joëlle Léandre - aki korábban Szabados Györggyel is készített közös lemezt - felteszi a kérdést:
Hogyan lehetséges, hogy a 21. században újra és újra elfeledkeznek a női jazz-zenészekről?
Mint írja, a jazz mindig is az esztétikai és társadalmi forradalmak terepe volt: hangot adott a faji és társadalmi megkülönböztetésnek, és kulcsfontosságú eszköz volt a demokrácia és a kultúrák közötti párbeszéd előmozdításában. Azonban a nők a jazzben - és általában a zenében - hagyományosan nagyon specifikus szerephez jutottak.
Kapcsolódó
6 jazzdal a rasszizmusról, amitől megszakad a szíved
A jazz története elválaszthatatlan a faji identitás kérdésétől és a feketék polgárjogokért folytatott küzdelmétől. A szegregációról szóló ikonikus jazz-szerzemények közül válogattunk.
A múltban elfogadták őket énekesként vagy zongoristaként, de a szaxofon, a bőgő vagy a dob már tabu volt számukra, mert úgy tartotta a közvélemény, hogy „ezek a hangszerek nem illenek egy nőhöz”.
Még felmérést is végeztek 1978-ban, amiben kimutatták a hangszerekhez fűződő nemi sztereotípiákat: eszerint a válaszadók nagy többsége a dobot, a harsonát és a trombitát férfiasnak, a fuvolát és hegedűt nőiesnek tartotta. Ezt csak tovább erősítették a 40-es, 50-es évek női jazz-zenekarokról szóló szexista viccek, amik a szaxofonos nőket egzotikus, szexi jelenségként mutatták be.
Judy Chaikin 2011-es dokumentumfilmje, a The Girls In The Band bemutatja azt a küzdelmet, ami során a női jazzisták megbirkóztak a tárgyiasítással. Ennek a küzdelemnek köszönhető, hogy olyan női jazz-zenészek jutottak szóhoz, mint Marian McPartland és Alice Coltrane zongoristák, Jane Ira Bloom szaxofonista, Melba Liston harsonás, vagy épp Carla Bley zenekarvezető, vagy azok, akikről korábban itt írtunk.
Kapcsolódó
Tíz női instrumentális jazz-zenész, aki megmutatta
Gondolkodott már azon, hogy hol vannak a nők a jazzből? Persze énekeseket találunk szép számmal, akik csodás ruháikban tündökölnek, hangjukkal formálnak íveket, miközben kiváló férfizenészek csillogtatják meg improvizációs készségüket a háttérben. De míg a klasszikus zenében már-már egyértelmű a nők jelenléte, addig a jazzben fel sem tűnik a hiányuk a hangszeres zenészek közül. Most mutatunk tíz olyan női instrumentális jazz-zenészt, akik nélkül unalmasabb és szegényebb lenne a világ.
Ugyanakkor a jazzoktatásban, -kutatásban és -promócióban is élen járnak a nők: ott van például a Jazz Education Network Research Interest Group elnöke, Herzig Monika, vagy Ros Rigby, az European Jazz Promoters Network elnöke. De nézzük meg, mi a helyzet a női jazz-zenészek filmes reprezentációjával! Sem a 2016-os Kaliforniai álomban, sem a 2014-es Whiplashben nem szerepel női jazz-zenész – hogy csak a két legfontosabb filmet említsük a témában. De hát hogy lenne másképp a helyzet, ha a zenei újságírást is férfiak uralják, ahogy arra Björk is rámutatott egy 2016-os ausztráliai sajtótájékoztatón:
Az, hogy nő vagyok és meg tudom csinálni, amit akarok, nagyon egyedi eset a mai világban. Szerencsés vagyok, de nagyon sokszor én is falakba ütköztem. Ami pedig igazán egy macho terület, az a zenei újságírás. Na, az tényleg oylan, mint egy férfiklub”
- mondta.
És valóban: 1967-ben George T. Simon, a kor egyik legbefolyásosabb jazzkommentátora papírra is fektette az addig íratlan szabályokat.
Csak Isten teremthet fákat, csak a férfiak játszhatnak jazzt.
Ezek ellen a dogmák ellen indult hát a #MeToo mozgalmon felbuzdulva a #WeHaveVoice mozgalom, hogy véget érjen a zenében a nemi diszkrimináció. Aki szeretne bővebben utána olvasni, vagy aláírni a petíciót, itt teheti meg.
(forrás: theconcersation.com)
hírlevél
