Három zürichi muzsikus, akik a huszadik zenét és különösen Bartókot nagyon nagyra tartják, együtt hallgatják meg a Kékszakállú herceg várá-t. Ugyan nem operaénekesek, sőt, nem is csak kottából játszanak, mert sokszor improvizálnak is, azért elhatározzák: annyira erősen szól hozzájuk a darab, hogy reagálnak rá – de a maguk módján. A létrejött produkciót azért, hogy tiszteletüket Bartók iránt annak hazájában is kifejezhessék, végre két budapesti klubban is bemutatták (saját költségükön ideutazva). A produkció megáll a saját lábán. Sőt, méltó nagyobb közönség elé is, mint ahányan a Nyitott Műhelyben szeptember 3-án (és előző este a Patyolat Próbaüzemben) látták.

Blaubart CD-borító

A Trio Blaubart muzsikusai, Manuela Keller zongorista, Christian Strässle hegedűs és Chris Wirth klarinétos a zenei anyagból, magából a partitúrából indultak ki, de interpretációjuk messze túlmutat azon, amit a klasszikus zenei világ ezen a fogalmon ért, amit ezzel a művelettel leír. Nem csak eljátszották a zenét saját hangszereiken, hanem azt először is dekonstruálták, motívumokat, zenei jeleneteket vettek ki a műből, majd újraépítették őket. Mint a Fidelio kérdésére már korábban elmondták, mindhárman választottak maguknak fontos részeket, és hangszereléssel, komponálással és az új zenei fraktúra közös kidolgozásával hozták létre az új darabot. Melodikus szinten a zenekari és az énekes szólamok sok, fontos része megmaradt, megmaradt a dramaturgia (egy része – erre még visszatérek) is. A motívumok kidolgozásában egy – a komponálás és a kottából játék melletti – harmadik modust is alkalmaznak, és ez az igazi célja a produkciónak. Ez a modus az improvizáció.

Úgy sejtjük, hogy amikor Liszt saját szóló zongorakoncertjeire adaptált teljes operákat, azok slágerlistás helye nagyon megugrott – volna, ha készültek volna idestova kétszáz éve slágerlisták. De a műsorra tűzött zeneszerzők többsége bizonyára örült a sikernek, hogy Liszt játszotta őket, és ezáltal a népszerűségük és ismertségük növekedésének is. De van-e szüksége a Kékszakállú herceg vára című, több mint száz évvel ezelőtt komponált opera népszerűségének ilyenféle támogatásra? Ha abból indulunk ki, hogy milyen sokféle zene sorolódott a Kékszakállú elé az újabb generációk kedvenceinek listáján, akkor már meg is van a válasz. Ha pedig azt nézzük, hogy minden kéz elkel, ha a fiatalabb generációkat rendszeres operalátogatásra igyekszünk szoktatni, ugyancsak igennel fogunk válaszolni. Izgalmas ezeket a kérdéseket más aspektusból újra feltenni néhány héttel azután, hogy Bartók műveinek a mai magyar aktív jazzgenerációkra gyakorolt közvetlen és erős hatását szóba hoztam ebben a rovatban.

Blaubart trió

A Blaubart trió minimális mértékben azért támaszkodott koncertjén a színpadi elemekre is. Strässle, aki pompás narrátornak bizonyult, a Műhely közönségének angolul felolvasta nem csak a prológust, ráadásul azt részben magyarul, hanem adott is egy vázlatos történetet a szereplők és a szituáció bemutatásával, rögtön „előre szaladva” az ötödik ajtóig. Ezután következett egy hosszabb zenei rész, miután Strässle a hátralévő rövidebb részeket vezette be szóban, majd pedig sorra el is játszották ezeket. Az ajtók jelenetváltásait fénnyel is érzékeltették. Mondanom sem kell, hogy így számomra az opera legnagyobb vonzereje, hogy a történet és zene kéz a kézben haladnak és vezetnek engem, nézőhallgatót, csorbát szenvedett. Viszont kaptunk egy új dimenziót. Úgy érzékeltem ugyanis, hogy az ötödik ajtónál nem csak azért adta át a trió a zene után a narrációnak a szót, mert ez olyan nyilvánvaló és magas csúcspontja a feldolgozott műnek, hanem azért is, mert ettől a csúcsponttól az újraalkotók elkezdtek eltérni Balázs Béla szövegkönyvének történéseitől is, megváltozott a viszonyuk a műhöz. Ahogy az ötödik ajtóig a saját maguk komponálta részeket is eljátszották, és többször is nagyobb improvizatív szakaszokat adtak elő, úgy ettől kezdve a szövegkönyvhöz is hozzá „mertek” nyúlni. Ugyanis a Blaubart szerint, amikor Judit azt látja, hogy a herceg mozdíthatatlan, megváltoztathatatlan, mert annyira lehúzza a könny és a vér a múltjából, hogy egy tipikusan késő-huszadik századi fordulattal faképnél hagyja hitvesét és szomorúan, de kilépdel a sötét várból. Ezzel (a feminizmus adta) lehetőséggel megszűnik tehát a statikusság, amely a századelő szimbolizmusának és ennek a szövegkönyvnek is alapvető jellegzetessége. Persze nem happy-end ez, annál sokkal komolyabb elvi felvetés rejlik a megváltoztatott darabvégben.

A Blaubart trió produkcióját egy régi legenda és egy ősi toposz, a Kékszakáll – Bartók által tetőtől-talpig inspirált – mai interpretációjaként kell látnunk és hallgatnunk, nem pedig úgy, mint egy Bartók-feldolgozást. Akkor is ezt válaszolnám, ha a legnagyobb magyar zeneszerző szellemi öröksége felett őrködő elképzelt grémium megkérdezne engem, mit gondolok, méltó-e és megengedhető-e ez a produkció, ami Bartók művét ilyen messzire viszi? Komoly érvem van az „igen” mellett, mert mindezzel együtt Bartók géniuszának vonzásában maradt ez a produkció. Ugyanis az történt, hogy a Blaubart Kontrasztok-ká transzponálta a Kékszakállú-t, hiszen Benny Goodman, Szigeti és Bartók példátlan, előremutató kollaborációja ugyanúgy a klarinét, a hegedű és a zongora triójába vont egy új szemléletet, indult bátran járatlan utakon. A Bartók által nem tökéletesnek, nem jól harmonizálónak hallott együtthangzásra utal a Kontrasztok cím, és ebben a szellemben igenis áttehető a két, illetve a három hangszerre Kékszakállú és Judit története, ami arról szól, hogy nem tökéletes, nem jól harmonizál a férfi és a nő kapcsolata. A jóval későbbi műben, a Kontrasztok-ban Bartók komolyan fordult oda a blues világához, és ezt a fordulatot vitte tovább a Blaubart ebben a produkcióban is. Különösen ízléses zenéjük nagy erénye, hogy nem terheli anakronizmus: amennyi modernizálódás bekövetkezett a Bartók ouevre-ben a Kékszakállú (1911) és a Kontrasztok (első változat: 1938) között, csak annyival modernizálták saját Kékszakállú-juk hangzását.

De mindez a spekulálás a kulturális fogalmakkal nem fontos. A lényeg az, hogy Keller, Strässle és Wirth bátor, szerény és nagytudású muzsikusok, akik izgalmas, eredeti zenét játszottak, ami rabul ejtette a közönséget. Mert csak kétféle zene van...