Több interjúdban is olvastam, hogy minden új feladat esetében kiemelt hangsúlyt fektetsz az előzetes információgyűjtésre, az önfejlesztésre, a tervezésre, és egy mélyebb viszony kialakítására törekszel. A magaddal szembeni elvárásod szerint tudtál felkészülni az igazgatói posztra? 

A Hagyományok Házában két éve dolgozom, de erre az összetett feladatra nem ez alatt az idő alatt készültem fel, hanem az előtte lévő húsz évben, mióta ezen a területen dolgozom. Az intézménynek jelenleg három nagyobb pillére van: a közgyűjtemény, a közművelődés és a művészeti terület, melyek mindegyikén dolgoztam az életem különböző szakaszában. Amennyiben ezzel az előzetes tapasztalatokkal nem rendelkeznék, nem pályáztam volna meg a pozíciót, hiszen akkor a rendelkezésemre álló idő nem lett volna elég. Amióta a főigazgatóságon vagyok, a konkrét napi ügyek, a közigazgatási rendszer és az intézmény partneri struktúrájának megismerése az, ami leginkább kitöltötte az időmet.

A hatvanas évektől kezdődően számos revival mozgalom indult el világszerte, ami népművészetre alapult. Az elmúlt időszakban intenzíven tanulmányoztam ezeket, nemcsak magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is, és összevetettem, melyek a hasonlóságok és a különbségek az itthoni tendenciával. Ez azért volt fontos, mert a táncházmozgalom és a népművészetből eredő társadalmi mozgalmak folyamatosan változnak. Amikor ez elindult, javában zajlott a falusi kultúra feltérképezése, de ezek a kezdeti célkitűzések mára átalakultak, és a népzenegyűjtés klasszikus korszaka lezárult. Természetesen antropológiai értelemben a gyűjtéseknek soha nincs vége, a terepmunkák folyamatosan zajlanak.

Előadóművészként és gyűjtőútjaid során a világ számos pontján megfordultál, folyamatosan mozgásban voltál. Kihívás számodra egy helyhez kötött intézmény részévé válni?

Ez látszólag jogos kérdés, de valójában az én életvitelem mindig is szervezett volt, hiszen

Számomra nagyon izgalmas kihívás az, hogy egy ilyen összetettségű rendszert, amely tele van lehetőségekkel, de ezzel járó nehézségekkel is, hogyan lehet megmozdítani, dinamizálni. Egy folyamat kisebb eredményeit már látom, a rendszer elkezdett mozogni. Ezt pont olyan alkotói munkaként élem meg, mint korábban például egy lemez elkészítését vagy a színpadra lépést.

Both Miklós (Fotó/Forrás: Hagyományok Háza)

A hiánypótló Polyphony Project alapítójaként vezető szerepet vállaltál Ukrajna legnagyobb internetes népzenei archívumának kialakításában. A mostani kinevezéssel érzed azt, hogy lezárult egy korszak?

Nem gondolom, hogy a terepmunkám végleg befejeződött volna, szerintem egyszer folytatódni fog, de mindazt a tapasztalatot, szaktudást, amit a gyűjtések során megszereztem, szeretném a Hagyományok Házába behozni, hogy markánsabb, láthatóbb módon megjelenjen a tevékenységében. A házon belüli átalakítások is erre irányulnak: fejleszteni, modernizálni és újragondolni dolgokat, ami reményeim szerint hatékonyabb működést eredményez a jövőben.

Mit jelent ez a gyakorlatban? A korosztályi fiatalítás „ráncfelvarrással” is jár?

Az első és másodgenerációs revival mozgalmakat – amelynek Kelemen László is tagja volt – még teljesen más attitűd és hozzáállás jellemezte a téma iránt, hiszen ők nagyon más időkben éltek. Az új generáció viszont már egy megváltozott világba született, ezért magával a népművészettel is más a viszonya, eltérően gondolkodik róla. Ilyen értelemben természetesen elvárás is egy vezetőváltásnál, hogy az új vezető újragondolja az intézmény hozzáállását. Fontos hangsúlyozni, hogy

Gondolkodsz szélesebb körű intézményi összefogásban?

Már korábban is voltak olyan programok, ahol megvalósult az intézményi összefogás, miután a Hagyományok Házának mint állami költségvetési szervnek az is a feladata, hogy szervezze, koordinálja, segítse a civil szférát vagy akár dinamizálja, innovációt nyújtson számára. Például a Folk Music Education egy nemzetközi projekt, ami két éve indult olyan tagokkal, mint a Zeneakadémia, a BTK Zenetudományi Intézet, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, a Hagyományok Háza és a Polyphony Project. Jelen van benne a civil és az állami szféra is, és mindenki hozzáteszi a szaktudását, hiszen ugyanarról beszélünk, csak eltérő nézőpontból.

Both Miklós (Fotó/Forrás: Hagyományok Háza)

2014-ben, a Palimo Story elnevezésű projektedben Magyarország leszakadó részein kutattál tehetséges zenészek után. A jövőben lehet rá számítani, hogy a Hagyományok Házában is bemutatkozhatnak?

Engem pont a Hagyományok Házában és a táncházmozgalomban zajló folyamatok inspiráltak erre a munkára. Nekünk a táncházmozgalomban nagyon régi a kapcsolatunk ezzel a közeggel, a szegénységgel, az elmaradott területeken élő emberekkel, ezért kötelességemnek éreztem ezt bemutatni. Ezt a fajta szaktudást a Hagyományok Háza főigazgatójaként is használnom kell, és olyan programokat létrehozni, amelyben teret tudnak kapni.

Ilyen alkalmakkor testközelből láttad és tapasztaltad a mélyszegénységet, annak következményeit. Ki tudtad zárni az érzelmeket, és szakemberként kizárólag a feladatra koncentrálni?

Amikor Afrikában jártam, mindenhol felfegyverzett embereket láttam, ami kezdetben félelemmel töltött el, majd ahogy teltek a hetek, egyre inkább észrevétlenekké, a vizualitás részévé váltak. Egyszerűen megszoktam, és már csak azokra figyeltem, akikkel beszéltem. A mélyszegénységben élő településeken is hasonló a helyzet:

A járványhelyzet hozadéka, hogy a művészeti intézmények a korábbinál jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek az online jelenlétre. A közösségi, itt és most élmény mennyire visszaadható digitális formában?

A digitális tér is egy eszköz, viszont jelentős szakemberhiánnyal küzdünk, számos ötlet, program megvalósítása azért akad el, mert nincs, aki az ötleteken túl megvalósítsa. Ez a probléma országos szintű, sőt megfigyelhető az egész Kárpát-medencében. A digitális tér nemcsak arra ad lehetőséget, hogy például a Facebook-tartalmainkat feltöltsük, hanem egyfajta automatizált tudás átadásra is alkalmas. Például egy népzenei oktatási program, amennyiben jól van elkészítve, különböző háttéranyagok által tehermentesíteni tudja a tanárokat, hiszen gyakorlófeladatokat kínál a tudás elmélyítéséhez. Az online rész természetesen nem vonja ki teljesen a szakembert, a diáknak időről-időre találkoznia kell a tanárával, hogy összegezzék, hol állnak. Ha belegondolunk, egy könyvből is egymagunk tanultunk, amit úgy hasznosítunk, hogy valakinek elmondjuk, tehát közösségbe megyünk a megszerzett tudással.

A Fokos zenekar és a kárpátaljai Sodró együttes táncháza a Hagyományok Házában (Fotó/Forrás: Hagyományok Háza)

A korábbi főigazgató, Kelemen László zeneszerzőként is rendszeresen szerepet vállalt népművészetre épülő előadások létrejöttében. Tervezed őt követni ebben?

Kétszer is felkértek ilyen jellegű feladatra, de visszautasítottam, mert most a belső működésre szeretnék fókuszálni. Nálam az alkotói folyamat akár hónapokig is elhúzódó, nagyon precíz, aprólékos munka, ami jelenleg elvonná a figyelmemet az operatív feladataimtól, amit felelősséggel szeretnék végezni.

Azt látni, hogy napjainkban a népi kultúra egyfajta újrafelfedezése történik, a Fölszállott a páva című népzenei és néptánc tehetségkutató népszerűsége töretlen, mégis aki nem ebben a közegben nevelkedett, sokszor kívülállónak érzi magát. Le lehet dönteni a falakat és a civilek előtt is megnyitni a kapukat?

Erre összintézményi megoldások kellenek, bár a Hagyományok Házának már most is számos olyan programja van, amelyhez kezdőként is lehet csatlakozni, például a táncház vagy a kézműves foglalkozások. Megjegyzendő, hogy a népművészeti revival mozgalom is immáron több generáció működteti, amelyből eleve adódnak nézeteltérések. Míg az idősek a fiataloktól a műveltséget várják el, addig fordítva az önkifejezést és a kreativitást. Ez egy szükségszerű kettőség, azonban a megváltozott kulturális térben sokszor kiéleződik. A kérdés, hogy a népművészet köré épült revival mozgalom alkalmas-e mindkét félnek helyet adni, aminek elengedhetetlen része, hogy maga a rendszer is nyitottabbá váljon.