Voltak persze a műfaj belső életében is a rendszerváltással összhangban lezajlott, leginkább alulról jövő kezdeményezések, amilyen a Magyar Jazz Szövetség megalakulása. A Szövetséghez hasonlóan ugyancsak Gonda János kezdeményezése volt az 1965-ben középfokon indult, majd főiskolai szinten folytatódott, ez idő szerint pedig már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem képzésébe integrált jazzoktatás.
Gonda János (Fotó/Forrás: Polonyi István)
Ő maga még ennél is nagyobb eredménynek tartja, hogy évek óta három szinten, alap-, közép- és felsőfokon szervezett jazzképzés alakult ki. A félszázados jubileum rávilágított, hogy alapítása óta a „jazzkonzi” a legfontosabb olyan intézménynek nevezhető, amely a magyar zenekultúrába vetette el a jazz termékeny magját. Ráadásul felzárkózott időközben Kőbánya, Székesfehérvárott a Kodolányi, Csepelen az Egressy Béni és Pesten az Etűd, és nem szűnik az utánpótlás fellegvára lenni a Bartók Konzi. A Gonda-féle cél az volt, hogy az iskolával is a klasszikus zenei intézményrendszerbe integrálódjon a műfaj.
A tanszék egyik híres tanárának anekdotája jól illusztrálja, hogy a magas kultúra berkeit milyen sokan és milyen sokáig óvták a jazz veszélyes közelségétől: Zsoldos Béla mesélte, hogy még klasszikus ütős szakra járt, amikor már gyakran szerepelt jazz-együttesekben, legkivált a Stúdió 11-ben. Amikor tévéfelvételük volt (a hetvenes évek elejéről van szó), akkor Zsoldos mindig megkérte a rendezőt és az operatőrt, hogy ne mutassák az arcát, csak a kezét, mert azonnal repülne a Zeneakadémiáról. De 2008 elején a tanszék végre beköltözött a képzés színvonalához méltó épületbe, a Köztelek utcába. Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak jelentőségét, hogy a Jazz tanszék mellett a 2007-ben (újra) elindult népzene szak is itt kapott helyet, és hogy mind a tanárok, mind a hallgatók között vannak, akik mindkét idiómában otthon vannak, itt is, ott is tanítanak vagy mindkét szakra beiratkoztak.
Binder Károly
A Jazz Tanszék alapítója, Gonda János abból indult ki, hogy a klasszikus zenében az improvizációs készség elsajátítása, a rögtönzés egykori jogaiba való visszahelyezése ugyanúgy gazdagítja a klasszikus képzésben részt vevőket, mint a mély klasszikus zeneelméleti alapok a hangszeres és énekes jazznövendékeket. Binder Károly tanszékvezető ezt tovább fejlesztve annak jegyében irányítja a képzést, hogy természetesen minden szempontból kiváló, individuális, improvizáló jazz-zenészek képzése a fő cél, diplomásaik legyenek szuverén, saját útjukat kereső és megtaláló zenészek, de ehhez hozzátartozik a klasszikus mellett a magyar és Kárpát-medencei népi zenei anyag tudásukba való integrálása is, a bartóki felfogás jegyében. A nagy tudású, virtuóz, akadémiát végzett zenészek viszonylagos „túltermelése” itthon és külföldön azonban egy újabb ellenerőt gerjeszt: a növendékek elvárják, hogy a diploma megélhetést is adjon a kezükbe, magyarán mindenféle zenei környezetben, a könnyűzenei stúdió-együttestől a színházi- és filmzenén át minden piaci szituációban megállják a helyüket, meg tudják keresni kenyerüket. Az európai és amerikai akadémiák többségének tantervét rég átírták erre az igényre, amint erről például Binder Károly és Süle László kifejtették véleményüket érdeklődésemre a Gramofon–Klasszikus és Jazz hasábjain 2008-ban.
De ma az európai jazzpiacon nem elég az amerikai jazz nyelvét művészi szinten akár legfelső fokon beszélni. Vagy olyan kolosszálisan eredeti produkcióval áll elő valaki, hogy azzal képes kiemelkedni a mezőnyből, vagy valami jellegzetes pluszt tud adni az úgynevezett standard játékon túl. Míg a rendszerváltás előtt a korlátozott lehetőségek vetettek gátat a tehetséges és színvonalas magyar jazzprodukciók külföldi, főleg nyugati érvényesülésének, utóbb sokan azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy magyar előadóktól a mainstream jazz nem kelendő, az európai fesztiválok hamarabb hívnak meg egzotikus, sőt egyenesen világzenei együtteseket, mint egy kiváló magyar zenekart. Viszont annál örömtelibb, hogy csodálatra méltó művészeink közül Dresch Mihály és Szakcsi Lakatos Béla zenekarai kapták talán a legtöbb európai meghívást az utóbbi egy-két évtizedben, többnyire az etno-jazz körébe sorolható produkcióikkal. Hogy a tehetségeink ne torpanjanak meg a határoknál, sem a földrajziaknál, sem a továbbfejlődésük előtt tornyosulóaknál, ehhez kell az intézményesült, össztársadalmi szinten integrálódott jazzélet. Emellett sokat jelent a Magyar Kulturális Intézetek tevékenysége a külföldi érdeklődés felkeltésében, különösen a Londoni Intézet jazz-kurátora, Pallai Péter mutatott fel komoly és tartós eredményeket magyar-brit közös projektek, vegyes nemzetiségű együttesek „cserekereskedelmében” – ahogy szerényen nevezni szokta unikális misszióját, amely azóta már Berlinben és Koppenhágában is zajos sikerrel debütált.
Merlin Jazz Club, Jazz Café, Billiárd Fél Tíz, Take Five, Columbus hajó – és még hosszasan lehetne sorolni azokat a helyeket, amelyek Budapesten 1990 óta megpróbálták mindennapos közelségbe hozni a közönséghez a jazzt, annak legtermészetesebb közegében, a jazzklubban. Ha a Downbeat globális összesítését nézzük a legjobb jazzklubokról, vagy a Budapestet említő turisztikai honlapokat, akár ha a magyar jazzrajongókat kérdezzük, mind ugyanazt állítják: a leghosszabban sikeres ilyen vállalkozás a Budapest Jazz Club, mely 2016. januárjában fogja ünnepelni nyolcadik születésnapját. Szükségszerűnek gondolhatjuk, hogy a Jazzszövetség és a BJC olyan formában is szövetkeztek, hogy közgyűléseit és székhelyét egy ideje a Magyar Jazz Szövetség szintén a Budapest Jazz Clubban tartja.
A jazzéletre nézve is nagy jelentőségű fejlemény, ami az egész magyar zenei élet egyik nagy eredménye az utóbbi 25 évben, hogy magánpénzből, de állami szubvencióval 2013-ban megnyílt a Budapest Music Center saját célra épített háza, amely sokfunkciós központként magában egyesíti a klasszikus- és kortárs zenei helyszínt, online és valós információs központot és zenei közkönyvtárat, az Eötvös Intézetet és még néhány más funkciót az Opus Jazz Clubbal és a BMC Records-zal. Az utóbbi, a lemezcég a maga több száz kiadványával az egyetlen nemzetközileg is magasan jegyzett, a piac összeomlása után is fennmaradt magyar lemezkiadó, amely dokumentálja a magyar jazz fejlődését, ráadásul igyekszik azt szinte mindig nemzetközi környezetbe ágyazni. A két vezető jazzklub, az Opus és a BJC között a versengés helyett hamar kialakult az a célszerű munkamegosztás, hogy az amerikai mainstream jegyében főleg a BJC hívja meg a nemzetközi sztárokat, míg a bevállalalósabb zenei stílusokat és az európai irányzatokat leggyakrabban az Opus fogadja be.
A magyar jazz szempontjából, akár a közönség, akár a művészek felől nézve, jelentős mérföldkő, hogy idén tizenegyedik évadát rendezi a Müpa (korábban: Művészetek Palotája), mert havonta legalább egy jazzkoncertet, és több fesztivált is rendez, és kiegészítő programjaiban is rendszeresen szerepelnek jazz szakos akadémiai növendékek, például a klasszikusokkal közös napközbeni sorozatban. Az első generációja azoknak a magyar jazzistáknak, akik ezeknek az újabb keletű intézményeknek a jótéteményeiből részesültek, már megjárta a külföldi posztgraduális oktatás (Párizs, Boston, Amsterdam) magaslatait is, és ami leginkább örömteli a magyar jazz össz-érdekei felől nézve, jelentős részük hazatért, hogy itthon valósítsa meg művészi elképzeléseit.
De ma már aligha lehet igazán magasra törő művészi pályát tervezni abban a felfogásban, amely egy jazzpiac szempontjából inkább kicsi, mint közepes méretű országra, épít, mint amilyen Magyarország. A minden műfajban lenyűgöző Lukács Miklós, aki meghívtak a Charles Lloyd-együttesbe, vagy a producerként is egyre többet vállaló, sokoldalú zeneszerző-gitáros Fenyvesi Márton tisztában vannak vele, hogy a zenei piac, különösen a jazzben, a XXI. század második évtizedében már nem ér véget az országhatárnál. Fenyvesi azt tapasztalta a European Jazz Masters továbbképzési programon, hogy társainak mobilitása minden addigi tapasztalatát felülmúlta, és hogy a nemzetköziség mindennapossá válása a jazzben feltartóztathatatlan.
Professzionális menedzsment nélkül azonban ez nem megy! – Ezt az érvet hangoztatják leginkább az itthon dolgozó zenészek, akár bőséges külföldi tapasztalatokkal a hátuk mögött. Úgy tartják, impresszálásra volna leginkább szükségük ahhoz, hogy megtalálják közönségüket. Nem csak a zenészek érzéki csalódása, végképp nem öncsalása az, hogy volna közönség, hiszen mindegyikük kap munkájuk, művészetük, zenéjük iránt érdeklődő, bíztató visszajelzést. Ugyan dolgozik már néhány menedzser magyarországi jazzelőadók és zenekarok mellett, de egyelőre nem lehet arra számítani, hogy tevékenységük által minden hamarosan jóra fordul, a jazzélet duzzadó tettereje szétfeszíti az eddigi kereteket. Viszont több olyan intézmény van, néhányat már említettünk, amelyekben kiegészítő tevékenységként az impresszálásra is képesek energiát fordítani. Azt pedig ugyancsak a nemzetközi tapasztalatokból tudjuk, hogy semmi sem pótolja a muzsikusok önmenedzselő tevékenységét, hogy meggyőződésből és hatékonyan terjesszék magukról és produkcióikról az információt a sajtó, a szakma és persze a közönség számára. Az internet elterjedése ebben óriási változásokat hozott, amit a fiatalabb generációs előadók többsége ki is tudott használni. Ahhoz pedig, hogy egy ideig nyugvópontra érjen a kijelző, amely a közönség és a jazztársadalom teljes és kölcsönös megelégedettségét mutatná a fennálló viszonyokkal egy áldott jövőbeli pillanatban, szükség van a média részvételére is. De ehhez meg kell tudni szólítani a médiát, se a nyomtatott, se az elektronikus sajtó nem fogja „magától” felfedezni a jazz új keletű hazai népszerűségét, érdekességét, vonzerejét és külföldi sikereit. Az erre rávilágító impulzusoknak a műfaj felől, zenészek, menedzserek, szervezők, klubok, egyesületek – legelsősorban a Szövetség –, a koncertrendezők és jazzhelyszínek felől kell érkeznie.
hírlevél
