Nálam Pharoah Sanders és Mahmoud Gania közös albumával kezdődött az egész gnawa-utazás. Pontosan emlékszem arra a döbbent hallgatásra, mikor a Harvest Timeot követve, egy alig észrevehető váltással és másfél perc szaxofonszóló után igazából elkezdődött a The Trance of Seven Colors.
Babonás légkör: szokatlan, tompán gurgulázó basszus, transzszerűen ismétlődő, felelgető kántálás, csattogó fémes lüktetés – olyan, mintha a rituálé közepén ülnék.
Ezért utaztunk több, mint egy évvel később másodjára is Marokkóba, hogy ellátogassunk a Gnawa és Világzene Fesztiválra, Szavírába.
Gnawa és Világzene Fesztivál (Fotó/Forrás: Festival Gnaoua)
Franciásan: Essaouira, a maga zegzugos medinájával és középkori falaival hasonlóan elvarázsolt hangulatot áraszt. Az óceánparti várost újkori történelme során már alaposan feltérképezte magának a művészvilág, a hippik, a szörfösök, és a francia aranyifjak, tehát sokkal színesebb a közönsége, minthogy egyszerű historikus városka maradjon. Hogy éppen emiatt, vagy az óceán miatt, nem tudom, de határozottan arra jutottunk, hogy itt Marokkói viszonyok közt is egészen világiasnak hat a mindennapi élet folyása.
Szavíra maga a hagyomány és haladás szimbiózisa; ahogy az ódon falak közt áramlanak ősrégi és gyorsan illanó aktuális létformák, az a múlt és jelen együttélésnek metaforája lehetne - ideális terep egy művészeti örökségével és történeti sokszínűségével büszkélkedő kultúra bemutatására. Nem árt, ha ezen a ponton tisztázzuk az alapfogalmainkat: a gnawa szó maga egy etnikai csoportot jelöl, akiket a kereskedő karavánok hurcoltak be Marokkóba rabszolgaként.
E nép zenei örökségét szokás „gnawa zenének” hívni, ami egy igen változatos repertoárt, zenekari összeállítást és szertartási rendet jelöl. A zenekar vezetője a maalem – a mester -, akinek hangszere a háromhúros basszuslant - a gimbri -, a zenekar többi tagja pedig a krakeb nevű vas kasztanyettával kíséri a közös énekeket.
Egészen a közelmúltig a gnawa zene előadása nem vált ki a rituális rend egységéből. A gnawa zenész örökölt hivatásként tanulta a mesterségét, a zenét pedig nem koncertközönségnek, hanem a lilák, az egész éjszakás szertartások résztvevőinek játszották. A gnawák zenéje ugyanis eredetileg rituális közösség, ami a gyógyító, megtisztulást hozó szertartáson a közös transz átélésének lehetősége.
Gnawa és Világzene Fesztivál (Fotó/Forrás: Festival Gnaoua)
A fesztivál maga 1998 óta hirdeti a zene ünnepét, és látja vendégül a hagyományos és más műfajok képviselőit, workshopok, előadások, hangszerkiállítás, és még emberi jogi fórum is kísérik a koncerteket, lenyűgöző a programok és szakmai műhelyek mennyisége és minősége. Sajnos azonban ki kell ábrándítsak mindenkit, akit a transz élménye inkább vonzana:
a fesztiválon ebből a zenei-történeti kavalkádból ugyan kedvére szemezgethet bárki, de a lilák és a gnawa zene misztikumára nagyon nehéz ráhangolódni a több tízezres tömegben.
A Moulay Hassan téren (ha úgy tetszik: Nagyszínpad) a Snarky Puppy és Maalem Hamid El Kasri közös nyitókoncertje alatt és után fullasztó volt a tömeg, és a kedvesem annyi érdeklődő tekintet és tapogatás keresztútján állt, hogy pár óra után nem volt hajlandó tovább ottmaradni.
Az óceán partján felállított színpad már barátságosabbnak bizonyult, és mivel a helyszín is sokkal ígéretesebbnek tűnt, áthelyeztük ide a bázisunkat. A parti sétány árusai és a köves úton hömpölygő tömeg mellett nagyon jól megfértek a hagyományosabb hangvételű koncertek, és mivel a hatalmas homokpart kiváló kemping-szpot, itt találkoztunk a legváltozatosabb összetételű stoppos-hippi kolóniával is. Volt, aki Maliból, meg Dél-Afrikából, sőt volt, aki Kolumbiából szelte át a végtelen távolságot, hogy ott legyen. Na, itt már szinte csodásnak mondható volt a buli, az emberek táncoltak, krakebáztak, énekeltek, a hátizsákjaik mellett feküdtek, kukoricát majszoltak és a friss fuvallatokban kicsit jobban el is oszlott az örökké, mindenhol terjengő hasisszag.
Ez az életkép csak akkor kezd kicsit szürreálisabban hatni, ha hozzá képzeljük, hogy a közönség soraiban a legtöbb nő fejkendőt, és a végtagjaikat illendően elfedő ruhákat visel.
Ha már minden magunkkal hozott sztereotípiát sikerült is levetkőzni, azt akkor is nehéz nem észrevenni napközben az utcákat járva, hogy a francia hatás és minden „haladás” dacára, Marokkóban még él a dolgoknak egy hagyományosabb, szigorúbb rendje, amihez képest az éjjeli koncertek hangulata elsőre valószínűtlenül oldottnak és felszabadultnak tűnt.
Az utolsó éjszakát szerettük volna az öt pár tucat főre szabott helyszín egyikén tölteni, de az adott napra már esélytelen volt az intimebb hangvételű koncertekre jegyet kapni, így maradt a két ismert helyen Fatoumata Diawara és a Bnat Tombouctou koncertje és még több maalem, még több hagyományos repertoárral. És ez így is nagyon jól volt.
Olyan intenzív volt az egész három nap, hogy bár a hőségben néha úgy éreztük áll az idő, egyszer csak vége lett az utolsó koncertnek is. Őszinte leszek: nem volt elsőre egyértelmű, hogy tulajdonképp jól éreztük-e magunkat, mert olyan sok impulzust kaptunk, hogy napokig tartott kipihenni. A városban viszont mégis létezik egy olyan időtlen távlat – talán az óceán miatt – ami átjárja és visszacsalogatja az embert. Ha még tart majd a Ryanair-es csoda, akkor talán jövőre, de biztos hogy legalább három-négy hétre. Aki addig nem bírná gnawa zene nélkül, az szerencsére Budapesten is ismerkedhet vele Said Tichiti valamelyik koncertjén.
Ez pedig itt egy válogatás olyan zenékből, amik jól visszaadják a fesztivál hangulatát:
hírlevél
