Jazz/World

Így szólnának Caravaggio festményei, ha megzenésítenénk őket

2019.01.03. 16:30
Ajánlom
Saját koordinátarendszerén belül olyan tökéletesen valósítja meg fény és árnyék, szent és profán egyensúlyát a francia Larchey Zore formáció első lemezén, mintha csak Caravaggio vásznai szólalnának meg.

A francia zenekar bekísér egy templomba, majd ott ránk oltja a villanyt, hogy a gyertyák fényében nézhessük a megszentelt szobrok elnyújtott árnyékának pszichedelikus táncát. Ez volt az érzésem, miközben a többnyire jazz-zenészekből álló formáció debütáló lemezét hallgattam.

Ebben a zenei térben létezni bátorságot igényel. A zenekar kitessékel a komfortzónánkból, hogy látszólag összeférhetetlen minőségeket ütköztessen és helyezzen új megvilágításba.

A zenekart vezető, a kompozíciókat jegyző francia altszaxofonos, Charley Rose maga is bátor, amikor nem egy már meglévő, vagy éppen divatos zsánerhez igazodik, hanem felvállalva saját zenei érdeklődését, az őt ért zenei és szellemi inspirációkból fogalmaz. Metálból és jazzből, gregorián kórushangzásból és elektronikus effektekből, csendből és erőteljes hangzásból, megírt témákból és szabad improvizációból, spinozai filozófiából és japán mítoszokból gyúr teljesen egyedi és új matériát.

PCK_0774-143050.jpg

Larcey Zore (Fotó/Forrás: Pieter Kunnen)

Persze az új fogalma a jazzben mára nehezen értelmezhetővé vált, inkább csak a mozaikok újszerű egymás mellé rendezéséről lehet beszélni. „Hívhatod akárminek” – mondta erre Miles Davis. Hívjuk hát inkább visszatérítésnek: mintha Larchey Zore ezzel az albummal visszaadna valamit abból a jazznek, amit a rockzene és a metál „elvett” tőle. Hiszen a metálzenében kezdettől fogva ott van a jazz, a formáció egyik legfőbb referenciazenekara,

a Meshuggah nevű, svéd, progresszív metálegyüttes pedig a sötét hangzásvilág és kemény szövegek ellenére olyan ritmuskompozíciós technikákat dolgozott ki, amit nem restelltek egyes jazz-zenészek sem eltanulni.

Ennek sajátossága az indiai karnatikus zenéből ismert ciklikus ritmusképletek ötvözése a szimmetrikus nyugati ritmusokkal, ami bonyolult és izgalmas poliritmiát eredményez. Az indiai tálák ritmusrendszerét számos jazz-zenész alkalmazza, (pl. John Mclaughlin dobosa, Ranjit Barot, vagy mindazok a zenészek, akik Trilok Gurtuval dolgoznak) de Larchey Zore az indiai hangzásvilág elhagyásával szervesen építi be zenéjébe ezt, úgy, hogy szinte elmosódik a határ a modern jazzben divatos aszimmetria és a matekmetál között. Ez pedig hipnotikus hatást eredményez, amire az első, Souris Namaskar címet viselő kompozícióban, recitáló énekbeszédében figyelmeztet is a zenekarvezető: gyorsuló szívverés, végtagok öntudatlan mozgása, teljes kontrollvesztés lehetnek a mellékhatások. Mindezt a zenében is megvalósítja, a ritmusszekció pulzálásában, a súlyos gitár riffekben és a lélegzetvételnyi kiállásokban fel-feltörő őrület hangjaiban. Az ének helyét a szám második felében az addig csak díszítő szerepben tetszelgő szaxofon veszi át, ami a basszussal és a dobbal való teljes ritmikus egyetértésben vezet el – mintegy hét és fél perc alatt – az extázisig. Ehhez képest a második szám torzított basszusgitár effektjei úgy hatnak, mint az asztráltestből való visszaszállás a földi porhüvelybe. Jó átvezetés ez a harmadik, Unmaterialistic Fantasy című opusba, ahol a címmel ellentétben a realitás fogad minket – televíziós hírmondásokból kiollózott apokaliptikus szófüzérek válnak furcsa szólamokká, amit felülír a zenekarvezető nyugodt énekbeszéde: „Ashes to Ashes, Dust to Dust”, vagyis porból lettünk, porrá leszünk, mintha csak egy temetést celebráló pap szájából hangoznék.

larcheyzore-143048.jpg

Larchey Zore albumborító (Fotó/Forrás: Youtube)

A negyedik kompozíció megint új kontextusokat hív be az asszociációs mezőbe a címadással: Umi-bozu , ami az ősi japán mitológia tenger-démona. Ebben a Fender Rhodes elektronikus effekjeitől hemzsegő számban ültetik el először a Spinozától származó conatus-i gondolatot ( „Minden dolog arra törekszik, hogy létében fennmaradhasson" ) ami itt úgy szól,

mintha a víz alól duruzsolná nekünk egy századokkal ezelőtt alámerült, a földi léttől szabadulni nem tudó furcsa, démoni kórus, aminek harmóniamenetei a víz közegében igencsak eltorzultak.

Ugyanez a conatus-i gondolat és zenei téma bontakozik ki az ötödik számban, ahol Charley Rose falzett hangon, latinul énekli saját Conatus aeternus szövegét, mintegy templomi kórus előénekese, ezzel a himnusszal pedig valamiféle szentség is megérkezik a lemezen eddig többségében uralkodó profán hangulatba. Ezt követően egy John Cage 4'33-parafrázis következik, tíz másodperces csend, ami külön címet kapott: 漸 : 気. Bármit is jelentsen, a japán tematikán belül maradva értelmezhetjük ezt egy csendmeditációnak, ahol a zen buddhizmus iránt érdeklődő John Cage-hez hasonlóan a csend a hang bölcsőjeként szerepel. Ha már teremtés és születés: a nyolcadik kompozíció címe, a Kotoamatsukami a japán mitológia első generációs isteneire utal, és az önmagával párbeszédre lépő szaxofon feszültséggel teli misztikuma, körlégzéssel végtelenített triolái és kitartott basszushangjai tényleg olyanok, mintha az istenek a teremtés mikéntjéről tanácskoznának. A tizedik, Larchey Zore című számban aztán elszabadul az őrület. Charley Rose éneklése szinte teátrális performansszá változik és behozza a Screamin' Jay Hawkins-féle shock rock műfaját a képbe. A befejező track, a New Millenium Cyanide Chirst egy Meshuggah-feldolgozás. Az agresszív ének helyére egy improvizatív szaxofon szólam kerül, a basszusgitár és a dob pedig az eredeti számnál egyel visszafogottabb tempóban követeli a megváltó eljövetelét, ami az eredeti szöveg szerint inkább saját magunk megváltását jelenti, mintsem várakozást a külső segítségre. Ha így végignézzük, még akár egy konkrét narratívát is beleolvashatunk a lemezbe, ami a születéstől a halálig, vagy a haláltól a születésig tartó úton vezet végig.

A szinte összefoghatatlanul sok stílust, hatást, megannyi színt és hangulatot magába olvasztó, bonyolult utalásrendszerrel bíró lemez legnagyobb erénye, hogy

a metálzenének tulajdonított agresszivitást egy magasabb rezgésszintű energiába transzformálja át, de nem fosztja meg azt intenzitásától.

Nem rejti el a csúnyát, a sötétséget, a disszonanciát, nem is idealizálja azt, hanem egy újfajta rendbe illeszti be. Akárcsak a címben idézett Caravaggio a festményein, aki a szenteket és a tavernák népét is ugyanazzal a naturalizmussal, esendő emberként ábrázolta, megmutatva a létezés kétpólusúságát, hiszen a fény is csak a sötétség relációjában tud igazán felragyogni.

(A fejlécképen Caravaggio Medúza c. festménye.)

Larchey Zore

Charley Rose - kompozíciók, altszaxofon, ének

Wilfried Wilde - gitár

Gael Petrina - basszusgitár

Tancrède D. Kummer - dob

Jozef Dumoulin - Fender Rhodes

Matis Čudars - gitár, effektek

Andris Buikis - dob

Hallgasd meg az albumot! További infók: www.charleyrosetrio.com

John Cage csendje tartalmasabb, mint gondolnánk

Kapcsolódó

John Cage csendje tartalmasabb, mint gondolnánk

A zeneszerző leghíresebb műve, a 4'33 nem csupán üres, konceptualista performansz. A mű kézirata rengeteget elárul John Cage zenefelfogásáról, amiben a Zen tanításai is megjelennek.

Caravaggio megölt egy embert, a

Caravaggio megölt egy embert, a "bűnjeleket" festményei is hordozzák

Tudta, hogy a művészettörténet ünnepelt alakja egy féltékenységi vita során halálosan megsebesített egy fiatal festőt, és még csak nem is volt hajlandó megbűnhődni tettéért?

John McLaughlin és a 4th Dimension jövőre Budapestre jön

John McLaughlin és a 4th Dimension jövőre Budapestre jön

A fúziós dzsessz történetének talán legvirtuózabb gitárosa, John McLaughlin két év szünet után újra koncertet ad Budapesten. A zenész és csapata, a 4th Dimension 2019. április 20-án lép fel a MOMSportban.

Mi köze van a buddhizmusnak a jazzhez?

Mi köze van a buddhizmusnak a jazzhez?

John Coltrane, Herbie Hancock, Wayne Shorter, Sonny Rollins – csak néhány név a jazz legnagyobbjai közül, akik a buddhizmus alaptéziseit a magukénak vallották, vallják. De mi köze van a két dolognak egymáshoz?

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Lányával, Norával zenél Fischer Iván a Fesztiválzenekar új évadában

A Budapesti Fesztiválzenekar bejelentette új évadát, amelynek fénypontjába Monteverdi Orfeója kerül Fischer Iván befejezésével.
Zenés színház

Miért írt új befejezést az Orfeóhoz Fischer Iván?

Valami nem stimmel Monteverdi Orfeójával. Fischer Iván több mint negyven éve ezt érzi, és most tett is érte, hogy ne így legyen: új befejezést írt hozzá. Hogy miért volt erre szükség?
Klasszikus

5 zongoraművész, aki megmutatta, mit jelent a női energia a színpadon

Tudta, hogy Schumann felesége egymaga is zenetörténetet csinált? És hogy Fischer Annie véreskezű diktátorral is szóba állt, hogy megmentse egy ismerősét? Összeszedtünk néhányat a legvagányabb és legbátrabb zongoraművésznők közül.
Könyv

Hallgassa meg a Grecsó Krisztián új regényében előforduló zenéket!

Az író Vera című regénye az 1980-as évek elején Szegeden játszódik, a kiadó egy lejátszási listával tette még átélhetőbbé a könyv atmoszféráját.
Jazz/World

Zenészlegendák ünneplik a 75 éves Joni Mitchellt

Március 23-án egyetlen alkalommal az Uránia Nemzeti Filmszínházban láthatjuk a legendás énekes-dalszerző hetvenötödik születésnapjára rendezett Los Angeles-i koncert felvételét, Joni 75 – Sztárok köszöntik Joni Mitchellt címmel.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World gyémánt bálint trió

Íme a megújult Gyémánt Bálint Trió első videója!

Az egyik legismertebb jazzgitárosunk, Gyémánt Bálint új zenei koncepciójához új zenésztársakat hívott: Bartók Vince basszusgitárossal és Szabó Dániel Ferenc dobossal április 10-én a BJC-ben veszi kezdetét közös zenei utazásuk. Addig is hallgasd debütáló dalukat, a Pyramidiont!
Jazz/World hír

Zenészlegendák ünneplik a 75 éves Joni Mitchellt

Március 23-án egyetlen alkalommal az Uránia Nemzeti Filmszínházban láthatjuk a legendás énekes-dalszerző hetvenötödik születésnapjára rendezett Los Angeles-i koncert felvételét, Joni 75 – Sztárok köszöntik Joni Mitchellt címmel.
Jazz/World Nők a zenében

Akik megmutatták, hogy melltartóban is lehet szaxofonozni

A híres jazzmagazin, a DownBeat 1937-ben közölt egy cikket, melynek címe így szólt: How Can You Blow A Horn With A Brassiere? Aki ezt megválaszolta, Peggy Gilbert volt, aki egy egész korszak női zenészének törekvését foglalta össze.
Jazz/World demokrácia

A jazz úgy működik, ahogy egy demokratikus társadalomnak kellene

Kölcsönös tisztelet, egymásra figyelés és őszinte kommunikáció - ezek nélkül még a legtehetségesebb jazz-zenészek sem képesek együtt játszani.
Jazz/World magazin

Ezüst koronával kapta becenevét Nat 'King' Cole

Legnagyobb slágereit, a Nature Boy-t, az Unforgettable-t és a Route 66-et, ma is felismerjük: 100 éve született a bársonyos baritonhang tulajdonosa, Nat 'King' Cole.