Őszintén szólva egészen a mai napig egyetlen berber bandát sem ismertem, sőt, az egész afrikai kontinensről talán ha egyet, a Tumi And The Volume-ot, akiknek a koncertjét egyszer valamikor a Mezzón sikerült elcsípnem, amikor még volt Mezzóm. Már nincs.
A Tinariwen alapítói Maliból, azon belül is a Szahara szívéből érkeztek a világzenei szcéna élvonalába. Kezdetben helyi lakodalmakon léptek fel, majd 2001-ben - nyugati léptékkel mérve beláthatatlanul későn - kiadták első albumukat, ami óriási siker lett, 2012-ben pedig el is nyerték a legjobb világzenei albumnak járó Grammy-díjat. A nevük egyébként azt jelenti, hogy „Sivatagi Fiúk", ami így lefordítva akár öttagú fiúzenekart is takarhatna.
Az alapító Ibrahim Ag Alhabib szerint a zenekar története akkor kezdődött el, amikor gyerekkorában látott egy amerikai western filmet, amiben a főszereplő cowboy gitározott. Legyünk hálásak, hogy nem például a szájharmonikára kapott rá, bár lehet, hogy azzal is maradandót alkotott volna.
Így azonban maradt az elektromos gitár, és a kb. harminc tagot számláló zenekar egészen különleges, alig kategorizálható hangzásvilága. Ha most hirtelen Ibrahim Ag Alhabib játékához hasonlót kellene mondanom, talán a Doors-gitáros Robby Krieger tökéletesen szabálytalan, mindenféle popzenei klisével szembemenő, utánozhatatlan prüntyögését mondanám. Ha van jobb ötletetek, mindenképp szóljatok.
De elég is a szóból, jöjjenek inkább a Sivatagi Fiúk:
hírlevél
