Jacob Collier (Fotó/Forrás: Kotchy Gábor / Müpa)
Akinek a nevéhez már 23 évesen annyi túlzó eposzi jelző tapad, mint Jacob Collieréhez ("a jazz messiása", "Mozart reinkarnációja", "a jővő zenéje" stb. ), az vagy kategóriák feletti tehetséggel bír, vagy a PR-osai végeznek csodálatos munkát – gondoltam a koncert előtt. Jacob Collier esetében ez a mérleg az első percben dőlt el a tehetség irányába, amikor a Müpa színpadára hihetetlen energiával berobbant, majd leütötte különleges hangszere, a harmoniser billentyűit. Ez a hangszer a lefogott akkordok szerint alakította át többszólamúvá az ő egyszálénekét. Szóval ott állt előttünk ez a fiú egyedül, de mintha egy kórus hangján szólalt volna meg Stevie Wonder Don't You Worry About című száma, arról nem is beszélve, ami ezután következett: az általa berendezett mini zenei univerzumban egyik hangszertől a másikig rohanva épített fel egy egész zenekari hangzást. Ebből az antréból is azonnal látszott, hogy Jacob Colliernek legalább négy emberre való energiája, képzelőereje, víziója, hangterjedelme és hangszeres tudása van, és ezt ő is így gondolja.
amihez tehetségén és a fenti hangszeren túl csak egy tűpontos munkát végző hangdizájnert hívott segítségül, aki élőben keverte meg az ő zongorán, dobfelszerelésen, ütőhangszereken, elektromos bőgőn, basszusgitáron és akusztikus gitáron előállított hangmintáit. A színpadi látványt sem bízta a véletlenre, egy izgalmas multimédiás ötlettel állt elő a Massachusetts Institute of Technologyval együttműködve: két kamera vette élőben az ő színpadi aktivitását, amit különböző mintázatok szerint azonnal átalakított egy program a zene dinamikája szerint folyamatosan változó animációvá.
Jacob Collier (Fotó/Forrás: Kotchy Gábor / Müpa)
Miután felszedtem az állam a Müpa padlójáról, a kritikus énem kezdett el bennem munkálkodni és arra gondoltam: teljesen leköti a figyelmemet ez a rengeteg energiával bíró, két Grammy-díjas csodagyerek, de kissé mintha elvonná a néző-hallgató figyelmét ez a mutatvány a zenei élményről. A második szám után kicsit telítődtem is a különös harmóniáktól, a loopolt ütemektől, a poliritmiától és az effektezett énekhangtól. Jacob Collier tökéletes arányérzékéről tanúskodik, hogy harmadik számként az egyik legmeditatívabb saját szerzeményét illesztette be, a Down The Line-t, amivel bebizonyította, hogy
nemcsak átírni, átharmonizálni tud kiválóan dalokat, de saját szerzeményei is csodálatosak.
Ráadásul ebben a dalban végre saját fényében tündökölt az énekhangja, amit nagy magabiztossággal birtokol a felső lágéktól az alsókig.
Ennek a számnak további izgalmat adott – nemcsak az, hogy egy ponton bal kézzel zongorázott, miközben a jobbal gitározott – de a vetítés is. Ebben a számban például a zenére reagáló mandalák rajzolódtak ki, ami szinte pszichedelikus magasságokba emelte az élményt: a hallgató percekre elveszítette a kapcsolatát a térrel és az idővel. Ugyanez történt a Hideaway című száma esetében is. Máskor meg Bobby McFerrinné változott, és például a Blackbird apropóján közönségénekeltetésbe kezdett, két csoportra osztva az egyébként nagyon fiatal publikumot.
Jacob Collier tehetsége félelmetes, értelmezhetetlen, hogy tud valaki a zenéről ilyen fiatalon ennyi mindent, ilyen magabiztossággal. Pedig ő mindezt csak egy eltérő zenefelfogással magyarázza.
megérezni, megsejteni a hangszer „belső világát”, elképzelni a soundot, amit szeretnénk belőle elővarázsolni, majd csak utána elkezdeni a technikán morfondírozni és a részletekben elveszni – nagyjából ez az ő ars poeticája, meg az, hogy rengeteg zenét kell hallgatni, tudatosan. Jacob Collier nagyon figyel arra, hogy ne épüljön köré személyi kultusz, közvetlenségével, egyszerűségével, nyúlt pólóival mind azt sugallja:
én csak egy srác vagyok a szomszédból, aki bármelyikőtök lehetne".
Rendkívül inspiráló ez a természetesség, így nincs is semmi csodálkoznivaló abban, hogy a teltházas, vastapssal kísért koncert után a Dob utcai Lámpásban folytatta az estét, ahol be is szállt a kedd esti jammelésbe.
Jacob Collier (Fotó/Forrás: Kotchy Gábor / Müpa)
Azt mondják, Miles Davis után nincs új a nap alatt a jazzben, és hogy már minden hangot eljátszottak mindent tetszőleges kombinációban, és a mai kor újítói is csak a régieket ismétlik. Jacob Collier a bizonyíték arra, hogy kellő bátorsággal és kíváncsisággal
Merthogy az ő hangjai egyes dalokban valóban úgy szóltak, mintha csak egy ismeretlen bolygóról érkeztek volna.
hírlevél
