Jazz/World

Jarrett, mint közvetítő

2007.10.24. 00:00
Ajánlom
Nagy messziről indulok el Keith Jarrett felé, tudom, de a Jarrett koncertről, erről az október 18-ai Jarrett koncertről, nem lehet a szokásos módon, a megszokott eszközökkel, csupán zenekritikusként nyilatkozni. Nem lehet azzal kezdeni, improvizáció volt e, amit hallottunk, vagy lejegyzett és megkomponált művek sora, nem lehet, Jarrettről szólván, nem szólni energiáról, ihletről, áramlásokról, a csak szerencsés esetben a egy zenészhez kapcsolható és köthető fogalmakról; az Ég dolgairól.

Neves filmrendező barátommal (Szaladják Istvánnal) sokat beszélgettünk arról, hogy az alkotás: energiaáramlás, vagyis hagyni kell, hogy átjárjanak a felülről, az Ég felől érkező energiák; hagyni kell, hogy az energiák áthúzzanak rajtad, mint a megváltás elektromossága, hagyni kell, hogy elérjen és letaglózzon bennünket az az erő, ami, ha odafigyelünk érezhetően felülről jön, és lefelé, a föld felé, a talpunkon át távozik. Hagyni kell, hogy érvényesüljön, kiégessen és megtisztítson ez az erő, és csak ennyit (ezt a megtisztulási folyamatot) jelenti számos szerző kifejezett igyekezete arra, hogy mindent, amit tanult, amit tudott, amit a zeneiskolában a fejébe vertek, elfelejtsen, hogy szabadon játsszon. Mert a szabad játék - ami, ha nem is feltétlenül a jazz, de mindenképpen a remekmű-alkotás feltétele - ezt jelenti: magunkat is elengedni a műből; engedni kiszállni a lelket, engedni a felsőbb erőknek. Tudomásul venni, hogy van felettünk álló hatalom. Tudomásul venni: semmit - még egy döglött macskánál is kevesebbet - érünk.

Mindezt azért mondom el, hogy érthetőbbé tegyem, mi történt október 18-án, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, hogy minek lehettünk - ha figyeltünk - részesei. Szavaimat egyébként éppen maga Keith Jarrett igazolja, aki lemezborítóira hasonló gondolatokat pányvázott ki; folyókról, a zene áramlásáról, a lüktető erőről szólván. Mindezeket figyelembe véve, érthetőbb lesz talán, miért viselkedett olyan furcsán – tényleg, mint aki nincs magánál – Jarrett, hogy mit és hogyan játszott. Amikor bejött, felmérte a helyet, majd a zongorát: a kezével bemérte mekkora a hangszer, mit követel tőle, hogy érheti el, hová kell ülnie. Ez, nekem egyértelmű volt, a meditáció része. Ugyanis, ebben is megegyeztünk Istvánnal, meditáció, súlyos, és kemény meditáció nélkül, ez az állapot, az energia áramlása, nem érhető el. Anélkül az erőfeszítés hajítófát se ér. Az energia áramlását nem lehet akarni, ez nem tőlünk, nem a tudatunktól függő dolog: erre érdemesnek találnak; érdemesnek találtatunk. Ez egy állapot. Kegyelmi állapot. Már az sem mindegy, aki erre törekszik, hogyan kel fel, mit lát az ablakából kinézve, milyen ingerek érik egy hűvös őszi reggelen: ezért nem tudok neheztelni Jarrettre, ha azt hallom, hogy hisztériázott a szállodában, hogy ott hagyta a koncerttermet. Mert sokszor otthagyta. Ha nem volt jó - nem volt, az áramlás elérésére alkalmas - a helyszín. Hiszen ha úgy nem megy, energiával feltöltődve, ha már a hallgatóság is kizökkenti: akkor minek.

Egyértelmű, hogy Udinéban nem megszökött a közönség elől. Nem. Nem akart úgy koncertet adni, hogy esély sincs arra, hogy megnyíljon ezek felé a lenyűgöző erők felé, amelyek felé, a lemezei erről tanúskodnak, egyébként olyan természetességgel tart, mint egy növény a fény felé. Ha én így ülök a zongora mellé, ha én így tartom a kezem, a tanárnőm eltöri a derekamat. De az vesse Jarrettre az első követ, aki még nem látta Glenn Gouldot zongorázni – az a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes koncertlátogató.

És ha már itt tartunk, Gouldnál: ő volt az, akinek kései lemezei éppen emiatt az energiaáramlás, éppen az égre irányuló figyelem miatt rendkívüliek. Ma már – a régi zenés mozgalom uralkodása idején – nem lehet így játszani a Goldberg variációkat (a díszítéseket). Holott J. S. Bach muzsikájának a leglényege az, ami Gould játékának – ezért van odavésve a h-moll mise első lapjára: Ad mairorem Dei Gloriam.

Ha elképzelem, hogy Bach hogyan orgonált, hogyan improvizált, sosem azt képzelem, hogy rendesen ült a zongora hangszer mellett: szerintem ugyanúgy dúdolt, ugyanúgy fújta a maga basszus menetét, vagy a dallamot, mint Gould. Mint Jarrett. És boldog embernek gondolom.

arrett látványosan boldog volt azon az estén (ahogy 1991-ben is, azon a két emlékezetes koncerten, ami még sokak fejében most is ott szól: különösen, a második, amikor nem Honeggert és Bartókot játszott, hanem saját műveket).

Amikor először felnyögött – előttem nevettek, dőre dolog, nem törődtem vele – tudtam, hogy megérkezett. A helyén van. Nem fogja abbahagyni. Odaért, oda lépett, oda nyúlt, ahol az erők vannak. Tudtam: ez a koncert lesz az utóbbi évek legemlékezetesebb koncertje. Tudtam, foszlányai - mintha az őszi széllel jönnének - kísérteni fognak. Beleborzongok – akármikor eszembe jut.

Amikor ez az áramlás megtörténik, amikor valaki az Ég erőit használva játszik, akkor furcsa bizsergést érzünk (a Miles Davis fanok emlékezhetnek, hogy milyen könnyen előkapták róla szólván, kritikusok Garcia Lorca duende fogalmát), a szőr feláll a karunkon (aki nevetést vetett közbe: azén nem), elfogódottak leszünk: a koncert elején – a koncert két egyenlő részből állt, plusz a négy ráadásból – nem éreztem még ezt az elfogódottságot. Csak a sejtelmes erőket. Az első részben Jarrett elsősorban azzal nyűgözött le, hogy bebizonyította, mennyire minden stílust, minden rafinériát ismerő zongorista. Emlékszem, nem akkor tett hívévé Jarrett, amikor először hallottam a Kölni Koncert felvételét, hanem jóval később, amikor egy barátnőm megmutatta annak a legendás koncertnek a kottáját. Mivel Jarrett nagyon könnyedén - egy zongoristának szinte nagyképűen - játszik, azt hittem a koncert nem nehéz darab: de hatalmasat tévedtem. Jarrett a kölni koncert idején egy sort sem, egy hangjegyet sem írt le; ami történt, ott történt, ami elhangzott, ott született. Ez erre a koncertre, a Budapestire – mivel felvétel is készült róla, lehet lesz ilyen lemez, Live in MÜPA – Jarrett készült.

Nem tudom mennyit írt meg a kompozíciókból – melyek etűd jellegét nehéz lenne tagadni – de úgy vélem, nem keveset, hiszen egyszer-kétszer, nem sokszor, lehetett hallani, hogy melléüt. Márpedig ha kihallatszik egy darabból az esetlegesség, az árulkodó. Az nem tiszta improvizáció. Jarrett stílusismerete – hogy ne nélkülözze e cikk a szuperlatívuszokat – elképesztő: játszott Bartók, Ligeti (ezért gondolom, hogy ez egy kifejezetten Budapestnek dedikált koncert volt) modorban, játszott Broadway melódiát (csak emlékezetett a dal egy J. Kern musicalra – valójában nem az volt), bluest, tiszta, égszínkék bluest, és filmzenét is (én John Williams-t mondtam, a mellettem ülő kritikus kolléga Nick Hooperre tippelt). A legbizarrabbnak a Olivier Messiaen-t idéző műve bizonyult. Ezt, például, mivel olyan praktikusan és precízen felépített volt, csak a legmerészebbek merték improvizációnak titulálni. A koncert nem egy darabja, így az első is, Debussy hatásáról tanúskodott – igaz, célszerű és megfontolt prelúdiumnak indult – nem egy darabot lehetett volna az impresszionisták dobozába gyömöszölni.

A második rész első darabja – vagy tétele, ha az egész estét egy kompozíciónak fogjuk fel, és nem áll távol tőlem ez az elgondolás – az első rész első darabját idézte, de annál feszesebb lett, és: erővel teltebb. A második részre érkezett be Jarrett. A második részben már minden megmozdulása, minden megnyilvánulása, és minden kompozíciója azt érzékeltette, hogy nem csupán a lejegyzett minták után, nem csupán érzéseinek engedve, nem csupán nekünk, hanem ama bizonyos kegyelem erőinek is engedelmeskedve alkot. A felhorkanásai, a dobogása, a dúdolása, ebben a részben már nem volt zavaró: minden a kompozíciók alkotóelemévé vált. A zúgó, makacs ostinato fölé rajzolt dallam a második darabban, a harmadik megejtő (Broadway melódiás) dallamvonala, elérték a kívánt hatást. A hideglelést. A borsódzást. A meghatottságot.

A ráadásként felhangzó blues közben azt súgta a kritikus kolléga, hogy innen már nincs lejjebb, nem lesz több ráadás. Úgy tűnt: igazat szól. Felépítését, egészét tekintve ez volt a hatásvadász darab. De nem lehetett utána elmenni. (Jött még a filmzene.)

Nem tudom, hiába figyeltem, nem tudom eldönteni, mennyi volt az improvizáció, mennyi volt a felesleges hang, a lejtmenet, mikor nem volt annyira fokozottan jelen Jarrett. És nem tudom azt sem mondani: ez egy nagyszerű koncert volt, nagy élmény, sajnálhatja, aki nem volt ott (a jegyek egy részét lefoglalta a TriGránit, a főszponzor, Demján Sándor cége, de ha ők nem szállnak be a koncert finanszírozásáéba: nem tudta volna a MÜPA Jarettet idehozni); s nem tudom azt sem mondani: soha nem hallottam még ilyen jó jazz koncertet; ahogy azt sem, ilyen jó zongoristát. De nehéz szívvel hagytam ott a termet. És megmarad valami belőle. Biztosan meg. Hiszen – és ezt azonnal meg is írtam Istvánnak – nem az különböztette meg Jarrett-et a középfajsúlyú, de ügyes zongoristáktól, hogy jobban adta a Ligetit, hogy roppant téma érzékeny, és kézkeresztezései lenyűgözőek, játéka könnyed, nem; hanem az, hogy megtörtént, amire a kölni koncert után sem feltétlenül számíthattam. Megszólalt az Ég.

(2007. október 18. 20:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Keith Jarrett (zongora) koncertje)

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Elmezavara miatt nem ítélik el a zongoraművész volt feleségét, aki megölte két gyermeküket

 Egy texasi bíró hétfőn elmezavara miatt nem találta bűnösnek két kislányuk meggyilkolásában Vagyim Holodenko ukrán zongoraművész volt feleségét.
Vizuál

Így áll most a Liget-projekt – galéria

Töprengett mostanában azon, hogy haladhat a munka a Városligetben és a múzeumokban? Képek és átadási időpontok a cikkben.
Vizuál

Már biztos: mozifilm lesz a Downton Abbey-ből

Hosszú találgatás után most megerősítették, hogy filmváltozat készül az angol sorozatból. A hírek szerint az eredeti szereplőgárda tagjai is visszatérnek.
Zenés színház

Frankó Tünde: „Kedves pikantériát ad...”

Egy művésznek az a legfontosabb, hogy a törekvéseiben a színháza partner legyen - állítja Frankó Tünde. A Palotakoncertek fellépőit bemutató sorozatunkban a népszerű primadonna válaszolt kérdéseinkre.
Zenés színház

Laki Péter: „Ez nem hagyományos gála”

A fiatal táncos komikus igazi showman, és karizmatikus színpadi jelenlétét a Budavári Palotakoncerteken is kamatoztatja: Kerényi Miklós Mátéval együtt látják el a házigazda feladatát.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Jazz/World interjú

„Próbálok nem dobosként hozzáállni a zenéléshez”

Gyárfás Attila egy sokat gondolkodó ember benyomását kelti, de a zenében pont ennek ellenkezőjére, a lehető legnagyobb ösztönösségre és szabadságra törekszik. Zenekarával nemrég jelentette meg Cloud Factory című albumát, ennek apropóján kérdeztük zenei vízióiról.
Jazz/World blues

A blues nem más, mint életérzés

Ezt vallja a VI. Óbudai Blues Fesztivál egyik amerikai fellépője, Big Daddy Willson. A július 23. és 27. közötti eseménysorozat idén is a műfaj legfontosabb hagyományaival és a legélesebb kortárs jelenével való találkozást ígéri.
Jazz/World lemez

Ezeket a jazzlemezeket hallgasd meg júliusban!

Új – régóta időszerű – sorozatunkban havonta ajánlunk hallgatásra érdemes lemezeket a frissen megjelent magyar és külföldi kiadványok közül. Az első cikk jogán megengedjük magunknak, hogy az előző hónapok terméséből is válogassunk.
Jazz/World marokkó

Igazi riport egy marokkói popfesztiválról

Essauriában, a Gnawa és Világzene Fesztiválon járt szerzőnk, ahonnan egészen ambivalens érzésekkel távozott.
Jazz/World ajánló

Klezmer színesíti a Vajdahunyadvári Fesztivált

A 27. Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztivál a hagyományos komolyzenei koncertek mellett idén is otthont ad a klezmer muzsikának. Július 16-án a Sabbathsong Klezmer Band koncertjét élvezhetjük, ezt követően pedig „Mozart est” várja a kikapcsolódni vágyókat.