Több mint tíz esztendő telt már el 2001 februárja, Oláh Kálmán Concerto for Jazz Orchestra című művének ősbemutatója óta. A háromtételes alkotás a pianista-komponista első nagyzenekarra írt, grandiózusnak mondható munkája, amelyből az egyes témák minden egyes rekapitulációja során átviláglik Bartók és Sztravinszkij zenéje. Ezúttal a Pannon Filharmonikusok tűzték műsorukra a darab szimfonikus zenekarra és jazz kvintettre írt verzióját a szerző közreműködésével, Balázs Elemér, Barcza Horváth József, Bacsó Kristóf, illetve Dés András játékával kiegészülve. A klasszikus szonátaformát követő remekmű - legnagyobb örömömre - bőven adott lehetőséget a fent nevezett zenészek számára is, hogy megcsillogtathassák fantasztikus improvizációs jártasságukat. Mégis érezhető volt egyfajta - nehezen definiálható - távolság a kvintett és a Kovács László vezényelte társaság között: egymástól némileg izoláltan működtek; egyébként jól, de a zenekar tagjai kissé talán megilletődtek a nagy ötös összeszokott, dinamikus játékán. A teljes feloldódás a szünet utánig váratott magára.
Egészen kiválóra sikerült a 2004-es Contrasts and Parallels című lemezről már ismerős Passacaglia a nagyzenekar és az Oláh-Balázs-Barcza Horváth hármas előadásában. A szerző briliáns megoldásokkal kápráztatta el a nagyérdeműt, de az említett album kapcsán már betekintést nyerhettünk abba, milyen tökéllyel nyúl a barokk korszakban teret hódító variációs témákhoz - sok más mellett például Bach Goldberg-variációihoz is. A nagybőgők lassú és méltóságteljes taktusai vezették be a témát, amelyet aztán a teljes zenekar bontott ki, vissza-visszatérve rá, a trióval teljes harmóniában. Egységes egésszé érett össze a Pannon Filharmonikusok és a három jazzkiválóság játéka a majd' húszperces darabban, amelyet egyébként nem először szólaltattak meg együtt - igaz, a Kodály Központban első alkalommal.
A Hungarian Sketch No.1 címet viselte a soron következő darab, amely egy Jack DeJohnette-tel és Ron McClure-ral felvett, népdalfeldolgozásokból álló sorozat első munkája, s amely a 2006-ban napvilágot látott (valamint a nemzetközi elismertséget és a Thelonious Monk szerzői fődíjat szállító) Always album mellett a 2008-as Images-en is helyet kapott. Utóbbi az Hommage à Bartók alcímet viseli, és a big band-verziót követően most a szimfonikus változatban is örömünket lelhettük, amelyet - személy szerint - sokkal magával ragadóbbnak éltem meg.
A program befejezéseként az előbb említett Images lemez Last Moment című szerzeménye szólalt meg, kezdeti repetitív - de az albumverziónál lényegesen gyorsabbra vett tempójú - ritmikáját követően teret adva Bacsó Kristóf egészen virtuóz játékának.
A közönség lelkes és kitartó tapsesője viszonzásra talált, és ráadásként az Always-ről következett a Polymodal Blues a kvintett előadásában. Nem mintha bárkinek is kétsége támadt volna afelől, hogy bármelyikük is híján volna az improvizációs képességnek, több mint negyedórás, vérbeli sistergős örömzenélés következett, amelynek igazi gyöngyszeme volt Balázs Elemér és Dés András kreatív „diskurzusa" a ritmusszekcióban.
A Pannon Filharmonikusok ezúttal is bizonyították hihetetlen sokszínűségüket: fuzionáltatva a jazzt és a komolyzenét, emlékezetes estével örvendeztették meg közönségüket. Nagy egymásra találás volt ez, egy igazán előremutató és termékeny szimbiózis, amelyet remélhetőleg a közeljövőben újra megcsodálhatunk majd!