Az erdélyi származású, egyre inkább hivatásos világcsavargóvá váló harmincöt éves Sánta István Csaba nem született bele a zenei- vagy jazzkörnyezetbe. Sorsszerűnek csak utólag tűnő véletlenek kellettek hozzá, hogy először fotós, azután jazzfotós váljon belőle.

Amikor Budapesten az ezredfordulón beiratkozott volna, hogy fogtechnikusnak tanuljon, kiderült, hogy egyetlen árva hely még maradt az induló fotós osztályban is. Bátyjával egy kis tanakodás után úgy döntöttek, hogy válassza mégis inkább az utóbbit. Személyes találkozása Henri Cartier-Bressonnal 2002-ben, illetve később Josef Koudelkával tovább erősítették pályaválasztását. Fotóriporterként tagja lett a szakmai szervezeteknek, fotósként barangolt Kínában és Afrikában is. A történet vége két évvel később kerekedett ki. Munkából tartott hazafelé, elvitte autóval a kollégája, amikor a kocsiban egy Chick Corea-felvétel szólalt meg, ami ott helyben megbabonázta. Nem telt bele egy-két év, és fényképezőgéppel került különböző koncerteken Corea, azután Al DiMeola, Joe Zawinul és mások közelébe. Lépésről lépésre egyre több hazai, azután külföldi koncertre és fesztiválra jutott el. Szakmai elismerések is egyre gyakrabban érték: mind szocio-, mind jazzfotóival bekerült Az év fotói 2013 című reprezentatív évkönyvbe, és képeivel társszerzője a szintén sepsiszentgyörgyi Ördög Gábor István idén megjelent verseskötetének. A New York-i magyar konzulátuson is kiállította már ilyen témájú képeinek egy részét, a megnyitón a lenyűgöző Joanne Brackeen zongorázott.

Azt, hogy Sánta elkötelezett zarándoka lett a jazzeseményeknek, saját cikkéből tudhatták meg a Fidelio olvasói. New York-i utazásáról szóló írását és képeit (kétrészes galériával) három éve közöltük, és azóta is több képét viszontláthatták nálunk.

Térképként vándorlásaihoz egy családfát választott. Jazzkörökben régóta jól ismert az a „családfa", amely a jazz fejlődését, leghíresebb alkotóit családfa grafikán ábrázolja. Több kiadása és változata is megjelent. Sánta most már azzal dicsekedhet, hogy mintegy százhetven olyan jazzmuzsikust sikerült lefényképeznie, akik ennek a poszternek a 2006-os kiadásán rajta vannak. Olyan volna ez mint a vadászat? Trófeákat gyűjt az ember és kiakasztja a falra? Egy kicsit bizony igen, gyűjtőszenvedély mindenesetre kell hozzá, válaszolja. Éppen a New York-i úton akarta feltétlenül megélni Brubeck művészetét, és ugyan Pennsylvaniáig kellett utazzon érte, de sikerült.

Mint arról már beszámoltunk, október 5-ig látható Sánta István Csaba jazzfotó kiállítása a Main Manó Ház könyvesboltjában. A megnyitón, amelyen Tóth Viktor improvizált, Pallai Péter leszögezte, hogy Sánta jazzmuzsikus portréi emberileg és stílusirányzat szempontjából egyaránt szélesre vetik ki a hálót: az avantgárd legenda Anthony Braxtontól a jazzgitárosként popsztár státust magának kivívott Pat Metheny-ig, vagy a Dizzy Gillespie zenekarának művészeti vezetésétől Michael Jackson (és legújabban Andreas Várady) melletti producerkedésig eljutó Quincy Jonesig. A válogatásban és a rendezésben Sántának a magyar fotómuzeológia doyenje, Kincses Károly segített, a kamarakiállítás így művészileg sokkal jelentősebbé lett, mint azt egy tizennyolc képnyi kiállítás méreteiből vélnénk.

A három falat három egységben rendezték el. Nem kellett sokat töprengjek, hogy a képeket - valamennyire önkényesen - alcímek alá képzeljem: 1. Küzdők (pl. Braxton), 2. Álmodók (köztük a középen uralkodó Muhal Richard Abrams) és 3. Varázslók (Tania Maria, Metheny, Jones). Így olvasva a három egység külön-külön is kirajzol egy-egy történetet, nem ebben van az önkényesség, amire utaltam. Ahhoz, hogy egybeolvassuk őket, két szempontot kell váltogatni: az egyik a tartalmi (milyen zenész, miféle muzsika társul a portréhoz) és hogy hogyan van beállítva a fotó, tehát a formai, kompozíciós szempont.

A Gery Allen vagy a Gary Bartz képek a fotóriporteri alapállástól már elmozdultak a művészi portré felé, úgy vélem, hogy mindkettő képes visszaadni valamit az alany zenéjének milyenségéből is - ez minden jazzfotós legnagyobb álma. Nagy szenvedély és elkötelezettség kellett hozzá, hogy Sánta például azt a pillanatot kapja el Albert 'Tootie' Heath, a jazz egyik legfontosabb dinasztiájának híres tagja kapcsán, amikor a Smalls jazzklubban New Yorkban Armstrong fiatalkori képe előtt áll: a két időbeli pillanat között feszülő nyolcvan év nagy vibrálást ad a portrénak. A mániákus jazzrajongó sem tudja azonban elcsitítani a fotóriporteri ethoszt Sántában: sem a Metheny, sem a Carla Bley képek nem idealizálnak, bár nemzedékek hőseit, példaképeit ábrázolják.

Mi lesz a trófeák későbbi sorsa? Sánta tervei között szerepel egy jelentősebb, lehetőleg kétnyelvű album is, amelyben esetleg az ábrázolt figurák meg is szólalnának. De addig is jelölgeti a családfán a már lefényképezett hírességeket.