Hogy a Kongresszusi Központban megszervezett előadás tényleg a legjelentősebb jazzesemény volt-e Budapesten 2009 folyamán, azt most, július végén még bajos volna eldönteni, de az tény, hogy Marsalis (valamint tucatnyi más világhírű jazzmuzsikus) neve úgy cseng a budapesti jazzkoncert-látogatók fülében, mint egy ellenállhatatlan hívó szó. A műfaj sztárjai jöhetnek bármikor, még a legnagyobb hőségben is, amikor „az egész város" vízpartokon nyaral, és Budapest kiürül: a koncertterem csodálatos módon mégis megtelik a jazz barátaival, valamint „díszvendégekkel", akik ugyan nem mind tudják, milyen hangszeren játszik a főszereplő, de minthogy nagy eseményről van szó, ott a helyük a hangversenyen. Mindennek persze semmi köze az elhangzott zene minőségéhez, csupán azért érdemes megemlíteni, mert Amerikában és Európában napjainkban is bőven tenyésznek nagyszerű big bandek, melyek kiváló hangszerelőkkel dolgoznak, és jócskán akadnak köztük olyanok is, amelyek a JALC-éhez mérhető profizmussal hódíthatnák meg a budapesti közönség szívét, csakhogy hazánkban nem, vagy alig ismert muzsikusok vezetik őket, és ez épp elég ahhoz, hogy a magyar publikum soha ne is halljon felőlük. Bármilyen sajnálatos, ez már csak így van nálunk.

Wynton Marsalist a stílus-, ízlés- és történelemformáló nagy emberek bűvöletében élők gyakran a mai jazz központi figurájaként emlegetik. A műfaj egyik szupermanje, aki mágnesként vonzza a szuperlatívuszokat. Ő a legjobb, a legtechnikásabb, a legautentikusabb, a legklasszikusabb stb. Valójában felettébb kétséges, létezhetnek-e efféle, szinte emberfelettinek láttatott ikonok a művészetek történetében. Vajon nem szerencsésebb-e emberként, a jazz egyik közkatonájaként kezelni Marsalist, ahogy azt legtöbb kollégájával tesszük? Talán csak így, a zenei diplomáciában úgyszólván kötelező felsőfokot alapfokká redukálva reménykedhetünk abban, hogy viszonylag reális képet alkothatunk magunknak a zenei közélet által teremtett bálványról. Amikor tehát Wynton Marsalis Budapestre látogat híres nagyzenekarával, érdemes megfeledkeznünk befogadói elvárásainkról, és úgy hallgatnunk a muzsikát, mintha a Névtelenek Gyülekezete nevű formáció foglalná el a színpadot.

Aki azt képzeli, hogy a fenti gondolatok egy ledorongoló kritikát vezettek be, csalódni fog. Ugyanis a bíráló, aki korántsem sorolhatja magát Wynton Marsalis zenéjének feltétlen hívei közé, ezennel megemeli kalapját a zenekar szakmai tudása és a szellemes arrangement-ok előtt. A zenekarvezető (vagy ahogy emlegetni szokták, a JALC zenei igazgatója) pompás trombitás, de ezt eddig is tudtuk. A zenekar mesterien összecsiszolódott, szólistának is jórészt kiváló tagokból áll. Ez sem újdonság. Marad a repertoár és az élő előadás kérdése. A trombitás zenéjét némileg ismerőket alighanem ezek a problémák izgatták a leginkább, amikor helyet foglaltak az üdítően légkondicionált teremben.

Ami az előadást illeti, megint jár egy kalaplevétel a JALC-nek. Profi big bandhez illően jól megformált, ízlésesen felépített, a szólók és tuttik szimmetriáját szem előtt tartó játékuk szinte minden szakmai igényt kielégített. Az improvizációk alkalmasint vértelenek voltak, de kicsire nem adunk. A repertoárról röviden az mondható, hogy Marsalis jazz-népszerűsítő, egyszerre esztétikai és pedagógiai célzatú akcióinak megfelelően a műfaj egész történetét adta dióhéjban, Fletcher Henderson sziporkázó Ravel-átiratától Duke Ellingtonon és Thelonious Monkon át Joe Hendersonig, valamint a zenekarvezető kompozícióiig. Minden egységes volt, és rendezett. A számválasztást is csak dicsérni lehet: Marsalisnak láthatóan nincs szüksége arra, hogy közismert darabok új hangszereléseivel keresse a közönség kegyét. Monktól például egy eléggé kevéssé ismert darabot (Light Blue) választott, melyet hiába is keresnénk a zongorista-zeneszerző Town Hall-beli nagyzenekari lemezén. A kvartettben felvett Thelonious In Action kezdődik ezzel a számmal. Valószínűleg a zeneigazgató kifinomult személyes ízlésén múlt, hogy e darab bekerülhetett a big band koncertprogramjába, mint a Marsalis-féle gyakorlati zenepedagógia illusztrációja. Ugyanez az Ellington-darabról is elmondható. Mégis: ha egyetlen dalt kellene választani a koncert programjából, mely alighanem maradandó emlékként őrződik meg, a programot záró zongorás duettet említeném: itt nem várt fordulatként Joe Temperley lírai basszusklarinét-játéka került fókuszba, s vitte el a prímet érzékenységével.

Az est mégsem állt össze teljes egésszé. Marsalisék szinte kikezdhetetlen produkciója nem hozta meg a katarzis semmihez se fogható élményét. De hát mi a baj? - kérdezte magától a hallgató. Ismét csak röviden: a karakteresség, a sound páratlanságának hiánya, amit a trombitás lemezein már annyiszor átélhettünk - mindannyiszor csalódva. Vagy elvontabban: a szabadság relatív hiánya az, ami Wynton Marsalis előadásait hallva mindig végső - szomorú - élmény marad. Az, hogy a fölényesen biztos technikai tudás, a jól megválasztott hagyomány, a ragyogó hangszerelés és a kiváló társak ellenére se érezhető a trombitás játékán az a személyesség, amely - számomra - minden jelentős jazzprodukció nélkülözhetetlen velejárója. Meglehet, hogy a Marsalis által zsákutcának tekintett mai free szcénából ismert Lester Bowie sokkal rosszabb trombitás, mint ő, mégis, bármit játszott (1999-ben halt meg), zenéjében jól hallatszott a senkiével össze nem téveszthető Bowie-féle szabadság. Marsalis valószínűleg mindent tud a jazzről (és sok más zenéről), előadásait mégse érzem többnek, mint egy kiváló mesterember a megtévesztésig hű imitációit. Nagy elődei, Clifford Brown vagy Clark Terry, talán nem érték el a stilisztikai csiszoltság marsalisi magaslatait, de a trombitás szupermannél sokkal szabadabb és felszabadítóbb zenét játszottak.

Van azonban még valami Wynton Marsalis megnyilvánulásaiban, ami nem maradhat említetlen. Emiatt viszont a műfaj barátai mind hálásak lehetnek neki. Mégpedig az, hogy különböző formációival mindig a jazzt, fő és örök szerelmét ünnepli. A szabad, spontán zenét, mely hol táncra buzdít, hol elringat, vagy éppen meditációra késztet. Marsalis fáradtságot nem ismerő „misszionáriusi" tevékenysége és elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, s ez már önmagában is megér egy utolsó, a korábbiaknál is tiszteletteljesebb kalapemelést.

(2009. július 26. 20:30 Kongresszusi Központ (Budapest) - Wynton Marsalis és a Lincoln Center Jazz Orchestra)