Tippelhetek? Az óvodában gitár volt a jeled.

Nem emlékszem arra, hogy mi volt a jelem, de, ha ma lennék óvodás, biztosan az lenne.

A szülők nem boldogok, amikor ilyen bonyolult ábrát kell belehímezniük a mackónadrágba meg a tornagatyába…

Amikor autogrammokat adok, mindig a nevem mellé rajzolok egy gitárt. Talán hímezni sem ördöglakat. Biztosan anyukám is bele tudta volna varrni a mackónadrágomba, mert építész-városrendező volt, jó kézügyességgel. Hímzett mackónadrágom nem volt, de népi mintákkal díszített gitárom például igen.

Hogyan tettél szert ilyen hangszerre?

Egy amerikai barátom készített nekem tizenvalahány éve egy gitárt, és megkértem a feleségem első házasságából származó lányát, aki akkor kulturális antropológusként éppen Erdélyben tanult többek között szekrényfestést, hogy pingáljon rá valamit. Ám ő nem az Erdélyben tanult motívumokat használta, hanem valahogy előkerült – egyébként észt származású – édesanyám régi hímzőkönyve, és az ebben található észt minták közül festett néhányat a gitáromra.

Édesapád viszont sokat segített abban, hogy pengetős hangszert vegyél a kezedbe.

Édesapám gépészmérnök volt és amatőr zenész. Akkoriban divat volt zenélgetni. Ő hegedűn játszott, aztán csellón, végül, amikor a Szovjetunióban tanult egyetemen, hozott onnan mandolint, balalajkát, tamburát, azokon is zenélgetett. Unisono játszotta azokat a nótákat, népies műdalokat, amelyeket énekelt. És amikor a kezembe adta a mandolint, állítólag én is egészen ügyesen pengettem.

Téged nem szántak műszaki pályára?

Dehogynem.

És távol állt tőled?

Tőlem igen, de a bátyám villamosmérnök lett. A szüleim nem voltak helikopterszülők, azaz nem túlozták el az aggodalmaskodást, hagyták, hogy mindent kipróbáljak. Ha kosarazni akartam, azt, ha meg zenélni, akkor azt. Persze a zenész létről azért ők is azt gondolták, hogy bizonytalan világ.

Talán ma is az.

Nem biztos.

Mindenesetre anyukám elküldött apám egyik volt mérnök kollégájához, Módos Feri bácsihoz, aki korábban a Módos Vokál vezetője volt. A hatvanas évek könnyűzenei életében voltak ismertek, és anyukámnak az volt a szándéka, hogy a Feri bácsi engem majd lebeszél a zenész pályáról. Ehelyett nagyon jót beszélgettünk Oscar Petersonról, Joe Pass-ről, a jazzről...

Juhász Gábor (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)

A népszerű gitárt értjük, de a jazzt kevésbé. Hiszen aki a hetvenes-nyolcvanas években, fiatal srácként gitárt vett a kezébe, biztosan rock- vagy popsztár akart lenni.

Ez igaz, de én Pink Floydot, Led Zeppelint meg hasonlókat hallgattam, minőségi instrumentális zenéket, és mivel a bátyám a műszaki egyetemre járt, a jazz is elém került bőven. Az egyetem különböző jazzklubjai nagyon fontosak voltak. Szakcsit, Kőszegit, Dést… egyáltalán, kitűnő jazz-zenészeket lehetett azokon a helyeken hallani. Elkezdtem érzékelni, hogy ha az ember hangszeresen akarja kifejezni magát, ahhoz nagyszerű út ez a műfaj. Ha valaki pop- vagy rockzenész akar lenni, annak viszont verbális tartalommal kell bírnia. Különösen megerősödött bennem ez az érzés, amikor megismertem Pécsen a dobos Brautigan Gábort, aki bemutatott egy haverjának, akivel a helyi helyőrségi művelődési házban, még katonaként csináltak egy rockzenekart, ő volt Lovasi András, illetve ők építették föl később a Kispál és a Borz nevű zenekart. Nagyon értékes dolgot hoztak létre, és amikor megértettem a szövegeiket, az is világossá vált, hogy

Ideális esetben persze.

Ki a világ legjobb rockzenésze?

A fentiek alapján Bob Dylan. Nem a világ legjobb gitárosa, de a világ legjobb rockzenésze. Elképesztően jók a szövegei.

A nézőtérről figyelve téged, nem vagy kütyüőrült. Nem vesznek körül csodálatos effektpedálok, titokzatos hangmódosító eszközök. Ennyire tiszteletben tartod a gitár hangját?

Igen, de azért van egy komódom, ami tele van mindenféle kütyükkel, mert a gitáros ezeket megveszi. És néhányat közülük még szeretek is. De, ha valaki túl sok effektpedált használ, eltűnik az előadásából a személyesség.

Azért a nagy jazzgitárosok nem mind tolják félre ezeket.

Nem. John Scofield például egy időben állandóan chorus pedált használt, szerintem úgy kellett leszoknia róla, mint egy anonim alkoholistának: „John vagyok, chorus-függő…” Használt Bill Frisell is rá jellemző effektet, és használtak ilyet mások is, de előbb-utóbb mindenki leszokik ezekről. Végül van egy praktikus oka is annak, hogy miért nem használok pedálsort: nehéz. Nincs kedvem cipelni.

Többször említetted, hogy Chick Corea és Keith Jarrett játéka húzott közel a jazzhez, de a végső lökést Miles Davis adta meg a Sketches of Spain című lemezzel, ami csupa gyönyörűség. Lehet, hogy ebből virágzott ki a te nyugodt, szép zenéd is?

Egyszer Jónás Tamás költő barátom egy díj kapcsán azt mondta rólam, hogy én vagyok a duhaj, hedonista észt. Nyilván kell a színpadra egy adag őrület, elszántság is, mert, ha azt mi nem érezzük, akkor a közönség sem fogja érezni.

Ha bánatot vagy magányt, akkor pedig azt a megkönnyebbülést érzik, hogy bár ők is bánatosak vagy magányosak, de nincsenek egyedül.

Egyáltalán: szoktál megőrülni a színpadon?

A nagyon gyors, nagyon feszült megnyilvánulások egy idő után fárasztanak. És még valami. Figyeld meg, ha valaki a Spotify-on elkezdi egy zenész darabjait hallgatni, azok közül az első húsz biztosan lassú, nyugodt lesz. Mert az emberek a fejhallgatójukon vagy otthon általában nyugodt zenét szeretnének hallgatni. Koncerten persze más a helyzet.

Az emberekben sok a feszültség. Semmi mást nem kellene tenniük, elég lenne átadniuk magukat a szemlélődésnek, a finom zenei mozdulatoknak, és számukra is megszületne a csoda. Te viszont sokféle életérzésnek át tudod magad adni, tagja voltál a Tin-Tin Quartetnek, játszottál keleti zenét Lantos Zoltánnal, előkerült a repertoárodban népzene és még Karády Katalin-sláger is…

Nekem ez nem okoz problémát. Szerintem ugyanis a világ egységes valami, úgy érzem,

Ha a zenész nagyon sokat gyakorol, rájön bizonyos összefüggésekre is. Amikor Lantos Zolival keleti zenét játszottunk, akkor nagyon sok indiai zenét hallgattam, tanultam, és azokban is a párhuzamosságokat kerestem. Ami pedig a magyar népzene és a jazz összefüggéseit illeti, amit Dresch Misi vagy Lukács Miki csinál, az nagyon érvényes, hiteles. És azonnal igent mondtam, amikor megkeresett Szalóki Ági, Herczku Ági, Palya Bea, később Bognár Szilvi, hogy csináljunk egy projektet, amelyben az őáltaluk énekelt népdalokhoz hozzáadhatnánk az én jazzből következő, távol-keleti zenékre is rálátó nézőpontomat.

Neked a kockázat ellenére is fontos, hogy valami új szülessen?

Hát persze! Teremtsünk valamit, ami addig nem volt. Ezt csinálják a példaképeim is: John Scofield, Bartók, Sztravinszkij vagy Ravi Shankar. Sebő Feri mondta egyszer: „Nem kell a hagyományt ápolni, nem beteg az!” Ha nagyon precízen szeretnél megőrizni valamilyen kulturális hagyományt, például a klasszikus zenében, akkor klasszikus zenész leszel, és akkor majd nagyon precízen játszod Haydnt vagy Mozartot. Kezdőként még talán nem is kell teljesen értened őket. Ezzel szemben egy jazz-zenésznek az első pillanattól értenie kell, hogy mit játszik, hiszen komponál, improvizál, viszont megteheti, hogy nem annyira precíz. Ám

Tudsz úgy zenét hallgatni, hogy elengeded a szakmai észrevételeket?

Valószínűleg nem, de azt a képességemet, hogy élvezzem a zenét, nem veszítettem el. Egy időben nagyon szerettem járni Pannonhalmára, az Arcus Temporum nevű kortárszenei fesztiválra, ott ugyanis nem értettem semmit. Ezért az intellektualitás jórészt kikapcsolt bennem, és ez jó volt.

Juhász Gábor (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)

A zene általános megértéséhez bizonyára hozzájárulnak azok az oktatóvideóid is, amelyek a YouTube-on jelentek meg. Sikeresek voltak?

Csak elismerő kommenteket kaptak. A koronavírus-járvány alatt eltűnt a személyes jelenlét, akkor kezdtem ezeket készíteni.

Hasonlóan érdekesek az interneten fellelhető írásaid is. Lemezajánlók… kritikák vagy ismertetők… nem is tudom pontosan, mi a műfajuk. Mindenesetre sztorizósak, könnyedek. Különös történeteket veszel elő, fura fordulatokat használsz. Jól írsz.

Köszönöm, Dragomán Gyuri író barátom is azt mondta egyszer, hogy ezek jók, és nekem az nagy dicséret volt.

Készülsz nagyobb lélegzetvételű írásra? Könyvet tervezel?

Nincsenek hozzá technikáim. A zenekészítéshez vannak. Ahhoz nincsenek.

Lemez sem készül?

De készül, pedig tudjuk, hogy anyagilag valószínűleg nem térül meg.

Gőz László, a BMC vezetője mondta egyszer, hogy a CD már nem is hanghordozóként fontos, hanem afféle névjegyként.

Te adnál valakinek négyezer forintos névjegyet?

Menedzsereknek, fontos üzleti partnereknek adnék.

Azért az drága mulatság lenne. Ettől függetlenül éppen készítek egy lemezt, a Fonó Kiadónál jelenik meg május 22-én, Bernstein-feldolgozások lesznek rajta. Én fogom finanszírozni, miközben tudom, hogy CD-re nincs igény. Koncertre érdekes módon egyre inkább.

Ha már itt tartunk, a JazzFest Budapest keretében a közeli napokban lesz koncerted: Ónodi Eszterrel lépsz fel május 11-én a Hársfa utcai ISON-ban.

Soha nem játszottam ott, de érdekes új helyeket felfedezni. Amúgy pedig a JazzFest Budapest fontos kezdeményezés, különböző helyszínei lesznek, így aztán olyanokat is próbál bevonzani, akik máskor nem találkoznak a műfajjal. A nagy európai városokban hagyománya van annak, hogy a várost néha belakja a jazz, így lesz ez most Budapesten is, és reméljük az emberek egy ilyen alkalommal nemcsak belebotlanak a jazz zenébe, de bele is szeretnek.

Forrás: JazzFest Budapest

Fejléckép: Juhász Gábor (fotó/forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)