Kühn kezdőként egy tánczenekarban szaxofonon játszott egyszer Lipcsében, a háború után egy-két évvel, és elővette a klarinétot is. A derékig érő vörös hajú, vörös kalapos, dekoratívan sminkelt, tetőtől-talpig különleges Hipp azt mondta neki a koncert után, hogy egész "kedvesen" klarintézott, de ha igazi klarinétot akar hallani, egyszer jöjjön fel hozzá. Így azután egy vasárnap Kühn kivillamosozott Hippékhez, Jutta akkor még a szüleivel lakott. Feltette Kühnnek Benny Goodman kvartettjével (Lionel Hampton, Teddy Wilson, Gene Krupa) a Hallelujah-t. A lemez típusa egyébként a háborúban az amerikai katonaság számára, nem kereskedelmi forgalomba szánt jellegzetesen nehéz, 78-as fordulatszámú V-Disc volt. Ebben a néhány percben dőlt el, hogy Rolf Kühnből jazz-zenész lesz, a háború utáni német jazz meghatározó alkotója vált belőle.

Jutta Hipp (1925-2003) nagy, kivetített képe és lemezborítói alatt játszottak a Kühn vezette emlékzenekar tagjai a patinás Berlin Jazz Fest idei kiadásának nyitányaként november elsején. Rolf Kühn volt a zenekar egyetlen olyan tagja, aki játszott Jutta Hippel, a minden szempontból egészen kivételes német jazz-zongoristanővel. Christian Lilinger, a Hyperactive Kiddből ismert dobos viszont leginkább az unokája lehetett volna, a bőgőszólamot a Zorn-együttesből is ismert berlini professzor, Greg Cohen hozta. Joe Lovano ismét egyszer a nagy elődöket idézően, folyékonyan kapcsolódott bele vendégszólistaként ebbe a folyamatba. A zenekar Kühnön kívüli másik vezetője, Julia Hülsmann pedig több szempontból is Hipp követőjének mondható, és nem csak azért, mert ő is német, ő is jazz-zongorista, sokoldalú, kiváló zeneszerző és ráadásul nő.

Éppen egy éve számoltam be róla irigykedve, hogy utcát neveztek el Hippről szülővárosában, Lipcsében. Persze az irigykedés annak szólt, hogy még csak nem is az ő első német jazzmuzsikus, akinek az emlékét ilyen módon ápolják - a kulturális közélet ebben is megjelenő alázatát irigylem a németektől. Hipp fontos magyar zenészpartnere, a szintén a cool és a modern stílus egyetemes nagyságaként elismert Zoller Attila, akivel németországi felvételein hallható többször együtt, ezt még nem kapta meg hazájában. Pedig Kralltól Metheny-ig több amerikai szupersztár nyilatkozott nekem Zollerről a legnagyobb tisztelettel. Krall ott volt azon az estélyen, amin az előrehaladott betegségben szenvedő Zollert ünnepelték a zenészek, Metheny pedig még a most újra kiadott, Jim Hall-lal felvett duólemezén is műsorra tűzte az egyik híres Zoller-szerzeményt.

Zoller egyébként felbukkan azon a most, a Jazzfesztiválra időzítve megjelent LP lemezen is, amelynek címe The Lost Tapes. Mivel Hipp zenei hagyatéka sajnálatosan kicsi, autorizált zenekarvezetői sorlemeze alig egy féltucat, a 42 perces felvételnek komoly történeti értéke van. Az 1952 és '55 között készült masterek sorlemeznek készültek, főleg sztenderdekből. A producer Joachim-Ernst Berendt volt, aki 1952 novemberében mutatta be Hippet és Kollert egymásnak, és a következő nyáron csinált is közös kvintettjükkel a Brunswick label számára felvételeket velük. 1955-ben később a társ-producer Dieter Zimmerle hozta a kvintettet, immár Joki Freunddal és Zoller Attilával egy stuttgarti stúdióba. Az új nagylemezen az utolsó négy tracken adja ezt a felvételt most először közre a német közszolgálati SWR kiadása. Mivel Hipp hirtelen és végleg távozott Amerikába - és ott a Blue Note lemeztársasághoz - az összesen tizenegy track mostanig dobozban maradt.

A hirtelen távozás történetének van egy olyan oldala is, amiről még nem szóltam, ugyanis a mindig lámpalázas, de excentrikus zongorista a partnerek ostromának is ki volt téve. Tartja magát az a legenda, hogy Albert Mangelsdorff trombonos évekig reménytelenül szerelmes volt Juttába, tény viszont, hogy éppen Zollerrel viszonyuk komolyan kibontakozott - de ennek is véget vetett Jupp távozása az Atlanti óceán túlsó partjára. Jutta még a háború alatt "Teddie" Frohwalt Neubert dobos jegyese volt, de ez a kapcsolat is köddé vált Jutta Nyugat-Németországba menekülésével. Amerikában sem házasodott meg.

A pályától is elég hirtelen vonult vissza, mert ugyan Leonard Feather rábeszélésére költözött New Yorkba, ahol fényesen indulta pályája, olyan mérfldkövekkel, mint a Newport jazzfesztivál és a nyolc hónap alatt felvett három sorlemez. Csakhogy amikor Feather állandóan bele akart szólni a repertoárjába, és azt akarta, hogy Hipp műsorra tűzze Feather szerzeményeit is, faképnél hagyta. 1960-ig még kis klubokban fellépett, később már csak gyári varrónőként dolgozott, emellett rajzolt (lásd fenti karikatúráit), festett és formatervezéssel foglalkozott, tudósításokat írt német jazzlapoknak és leveleket barátainak a kis klubokban átélt jazzélményeiről, sőt még epigrammákat is írt csodált zenészkollégáiról.

Az utókor kitartó érdeklődését iránta jelzi az is , hogy nemsokára megjelenik az első tudományos igényű monográfia is róla.