Először népballadák gyűjtőjeként ismerhettük meg Magyarországon a hetvenes évek elején. A nem sokkal később beindult táncházmozgalom egyik apostola lett. Hatalmas gyűjtései vannak népdalokból és hangszeres népzenéből is. A kimeríthetetlen tudású folkloristával Abkarovits Endre beszélgetett.

- A táncházzal abban a Kolozsvárhoz közeli, válaszúti házban találkozhatott először, ahol született. Volt ott két táncház is: egy magyar és egy román.

- Miután megvettük a jelenlegi házat, amit a táncházasok között szokás Kallós-kúriaként emlegetni, a szülőházamban a kocsma és az üzlet továbbra is működött, de megürült egy szoba és egy konyha, s hogy minél több italt lehessen eladni, megengedték apámék, hogy ott táncot szervezzenek mind a románok, mind a magyarok. A nagyobbik teremben a románok, a kisebbikben a magyarok táncoltak, de volt olyan is, hogy egy időben volt tánc mindkettőben, és semmi probléma nem volt a két nemzetiség között.

- Onnan származtathatók az első élmények, ott kedvelte meg a népzenét?

- Nem. Engem három éves koromig egy bizonyos Nagy Zsuzsika néni nevelt, talán tőle tanultam az első népdalokat. Aztán persze ott volt a tánc is. Szerettem a zenét, akaratlanul is belém ívódott mind a román, mind a magyar, mind a cigány zene. Ami szép, az szép a fülnek, a léleknek – megtanultam.

- Úgy tudom, már egész korán gyűjtött rigmusokat, s nem csak úgy, mint a többi fiatal, a saját kedvenceit, hanem másokét is.

- A kolozsvári Református Kollégiumban volt egy magyar szakos felügyelő tanárunk, Nagy Géza. Ő szombat esténként, fürdés után mesét olvasott nekünk, karácsonyi énekekre, népdalokra tanított minket. Nála hallottam az első Pátria-lemezfelvételeket. Azt a feladatot kaptam Nagy Gézától, hogy a vakációban írjam össze mindazt, amit otthon a faluban énekelnek. Bevett szokás volt arrafelé, hogy minden fiatalnak volt egy füzete, amibe leírta a számára kedves mondókákat, verseket, köszöntőket, népdalokat, csujjogatásokat. Így hát nem volt nehéz dolgom: vettem a füzetet, s végigkérdeztem a tulajdonosát, hogy mit tud belőle. Kottát akkor még nem tudtam jegyezni, megtanultam a dalokat. Az Ifjúsági Keresztény Egyesület lapja, az Ifjú Erdély meghirdetett egy népdalpályázatot, s Nagy Géza ösztönzésére beadtam a válaszúti népdalgyűjtést, és első díjat nyertem ezzel a pályázattal. Ez még nagyobb ösztönzést adott, s aztán tudatosan kezdtem tanulni és jegyezgetni a dalokat. A kollégiumi ifjúsági könyvtárban Domonkos Pál Péter Moldvai magyarsága olyan nagy hatással volt rám, hogy már akkor elhatároztam: egyszer el kell mennem Moldvába.

- Ha jól tudom, a tárgyi népművészet iránt is elég korán elkezdett érdeklődni.

- Igen. Szabó T. Attila a ’40-es években nyelvészeti kutatásokat végzett Válaszúton, s nálunk lakott. Megjelent egy tanulmánya „Ismeretlen mezőségi hímzések” címmel. Több válaszúti varrottast is közölt, s ez aztán nekem is felkeltette a figyelmemet. Elkezdtem kutakodni, varrottast, cserepet, mindenfélét gyűjteni. A Mezőség akkor még egy ismeretlen világ volt, pedig az észak-mezőségi falvak régiesebb anyagot őriztek meg varrottasban, zenében, táncban egyaránt. Szék és környéke a legérdekesebb. A ’40-es években megjelent Palotai Gertrúdnak egy írása a széki varrottasokról, ez elkerült Kodály kezébe, s ő azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük?! Így ment el aztán Lajtha László Székre, s a felszínen volt minden! Bár Bartókék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a magyar régi népzenei stílus eltűnőben van, itt még virágzott, s még a mai napig is sok régi stílusú dalt lehet gyűjteni a környező falvakban. Lajtha akkor Széken és Szépkenyerűszentmártonban gyűjtött, meg is jelent nyomtatásban mind a két gyűjtése. Székről hoztak is fel énekeseket Pestre, megjelent a Pátria-lemezsorozat, így figyeltek fel Mezőségre. Aztán elmúltak a ’40-es évek, jött a rendszerváltás, nem lehetett gyűjteni menni. Én aztán mégis elkezdtem gyűjtögetni. Közben megismerkedtem Andrásfalvy Bertalannal, rajta keresztül Martin Györggyel; ők elkezdték kutatni a tánckultúrát is, egy teljesen ismeretlen világot.

- Az ötvenes években mit és mivel gyűjtött?

- Kalotaszegi népdalokat, elsősorban Mérán és Vistán. Még az ötvenes évek első felében is fonográffal gyűjtöttünk Moldvában. Magnót csak a hatvanas évek elején kaptam, méghozzá Kodálytól. Azt is trükkös módon kellett bevinnem Romániába. Pestre menet beírtam a vámárunyilatkozatba románul, hogy magnetofon szalagok, s vittem magammal néhány szalagot. Hazafelé egy vesszőt tettem a két szó közé: magnetofon, szalagok. Így csak a hatvanas években vált lehetővé a hangszeres zene gyűjtése számomra.

- Hogyan kezdődött a kapcsolata a magyarországi néprajzosokkal, népzenészekkel?

- Andrásfalvy Berci keresett meg Lészpeden. Volt itt egy távoli rokona, nekem jó barátom, s ő adta meg neki a címemet. Más magyarországiak már Andrásfalvy Bercitől tudtak rólam. Senki nem vállalta velük a kapcsolatot, mindenki félt, én meg vállaltam a rizikót.

- 1958-ban, amikor már Gyimesben tanított, két évre börtönbe zárták. Mi történt azután?

- A Faipari Vállalathoz kerültem tisztviselőnek. Ez nagyon jó volt, mert dolgoztam a gyárban, az irodán és kint az erdőn is, és akkor nem tudták, hogy hol vagyok. A közvetlen főnököm elengedett egy-egy hétre is Moldvába. Mentem be Moldvába, s nem tudták, hogy hol vagyok, mert messze voltam, 25-30 km-re fent az erdőben, a havasokban. Ezért tudtam gyűjteni. A hatvanas években még többnyire Gyimesben voltam, aztán a hatvanas évek végén végleg hazajöttem Kolozsvárra, szabadúszó lettem. 1969-ben pedig leadtam a Balladák könyvének az anyagát.

- Gondolom, közben rendszeresen hazajárt, mert a hatvanas évek első felében már a Mezőségen vitte filmezni a magyarországiakat.

- Igen. Andrásfalvyval, Martin Gyurkával, Pesovár Ferivel sok faluban forgattunk: Válaszúton, Fekelakon, Búzán, Szovátán. Martin Gyurka 1961-ben hivatalosan átjött Kolozsvárra, hat hónapot volt itt a két tudományos akadémia közötti együttműködés keretében. Akkor Ördöngösfüzesen, Bonchidán, Mérában, Türében és Nádason filmeztünk.

- Gondolom, voltak kellemetlenségei emiatt.

- Gyűjteni csak tartományi engedéllyel lehetett, mert minden ilyesmi nemzeti kincsnek lett nyilvánítva, s ha megtalálták a szalagokat, elkobozták. Mindenféle ürüggyel próbáltak behatolni a lakásunkba, hogy kutassanak a dolgaim között, különösen, amikor én nem voltam otthon. Anyámat is próbálták elcsalni otthonról ilyen-olyan mesékkel. Bákóban be is kísértek egyszer. Amikor leszálltam az állomáson, a rendőr igazoltatott, bevitt a szekuritátéra, átkutattak, kiírták az összes adatközlőm címét a jegyzeteimből, s persze azokat piszkálták, akiknél jártam.

- Egy korábbi beszélgetésünkkor említette, hogy még a ’90-es években is nehéz volt gyűjteni Moldvában.

- Nehéz. A klézsei pap például azt prédikálta a templomban, hogy halálos vétek a magyar abc-t tanítani a gyerekeknek. Volt olyan eset, hogy az egyik asszony járogatott magyarországi fesztiválokra énekelni, a pap pedig behívatta, és fogadalmat tetetett vele, hogy nem énekel magyarul. Mentünk az asszonyhoz: kellett volna jönnie a jászberényi fesztiválra. „Tanító bácsi, nem lehet, né’, mit mondott a pap!” Mondtam neki, ne törődjön vele, majd feloldozza a jászberényi esperes úr. Úgy is volt, eljött, feloldozták, s aztán énekelt magyarul.

- Hogyan került kapcsolatba a magyarországi táncházasokkal?

- A Balladák könyvének a dedikálására jöttem Pestre, én tartottam egy előadást a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban. A körteremben annyian voltak, hogy nem fértek be. Ott táncra perdült az egész társaság, és a Bihari együttesben megfogant az a gondolat, hogy csinálni kellene egy ilyen táncházat. El is kezdték, de nem tudtak táncolni, csak azt, amit a színpadon tanultak. Aztán Martin György Timár Sándorral közösen kidolgozott egy olyan metódust, amely szerint anyanyelvi szinten meg lehet tanulni táncolni.

- Amikor magyarországi táncházi zenészekkel beszélgettem, előbb-utóbb szinte mindenkinél előjött, hogy amikor Erdélybe jártak gyűjteni, Kallós Zoltán volt az, aki irányította őket lakodalmakba és más olyan helyekre, ahová érdemes volt menni éneket, zenét hallgatni.

- Én úgy gondolkoztam, hogy egy ilyen gyűjtés nem lehet öncélú, akkor nem ér semmit az egész! Úgyhogy bárkinek szívesen adtam útbaigazítást és zenei anyagot (egyesek vissza is éltek ezzel), s ezért van az, hogy bárhol említik a táncházat vagy a dallamtípusokat, az én nevem mindenhol előjön.

- Érdekes, hogy a magyarországi táncházmozgalom ’72-ben indult, s ehhez képest az erdélyi városi táncházak öt évvel később, viszont a táncháztalálkozók ott voltak hamarabb. ’82 körül meg is szűntek a városi táncházak Erdélyben.

- Igen, mert tiltották. Behívogatták a gyerekeket, hogy miket énekelnek, s hogy mit éreznek olyankor. Ilyen hülyeségeket kérdeztek: „Most táncházat akartok, aztán majd Erdélyt?!”

- Úgy tudom, az elsők között volt, akik a rendszerváltás után alapítványt létesítettek: a Kallós Alapítványt.

- Nem akartam, hogy Kallós Alapítvány legyen a neve, Válaszút Alapítványt akartam, de a barátok, kollégák rábeszéltek, hogy legyen csak Kallós.

- Mi a célja a Kallós Alapítványnak?

- Mindenféle népi, szellemi és tárgyi javaknak a fenntartása és népszerűsítése az ifjúság körében. Szövés, varrás, faragás, ének, tánc, zene. Kötelességünk ezeket a hagyományokat megőrizni, s továbbadni a következő nemzedéknek. Ennek formái részint a tánctáborok, részint az oktatás, részint a múzeum.

- A tánctáborból hányadik volt az idén?

- A tizennegyedik. Egy kivételével mind Válaszúton volt. Válaszúttól először féltem egy kicsit, mert a falu többsége román, de szerencsére nincs probléma, megszokták az emberek a táborokat. Sőt, a románok is alig várják, hogy legyen tánc, dalolás! A vendégek egy részét román családoknál helyezzük el. Ez is segíti a barátkozást, s még anyagi hasznuk is van belőle.

- Az alapítvány másik legfontosabb funkciója a múzeum gondozása. Hol tart ez jelenleg? Nagyon szép tárgyakat látni a meglevő három berendezett szobában, de zsúfoltak a helyiségek.

- Ha meglesz az új épület, akkor lesz bővítés, addig nem tudunk mozdulni. Dobozolni kellene, bábuk és vitrinek kellenének. Számításaim szerint hét szoba lesz berendezve, de lehet, hogy lesz egy nyolcadik, torockói szoba is, minden megvan hozzá. A mostani épület jelentős része múzeum lesz, s az új épületben lesz az oktatás, egy konferencia-terem, s szálláslehetőség.

- Az emberek többsége, amikor egy kerek évfordulóhoz érkezik, leltárt készít magának, hogy mi mindent sikerült megvalósítania abból, amit eltervezett. 80. születésnapja előtt mennyire elégedett az eddig elvégzett munkával?

- Sok mindent kellene még csinálni! Bár jött volna legalább tíz évvel hamarabb ez a demokrácia, messzebbre jutottunk volna! De a táncházmozgalommal kapcsolatban beállott egyfajta folytonosság. Akik kiöregedtek, viszik a gyerekeiket, unokáikat, ráadásul a magyar táncházmozgalom átlépte az országhatárokat, sőt Európa határait is. Ez az a mozgalom, ami összefogja az egész világ magyarságát, de nem csak a magyarokra terjed ki. Nagyon boldog vagyok, hogy ez megtörtént. Nem tudom, Kodály és Bartók mit szólnának hozzá, ha még élnének, de biztosan ők is nagyon örülnének neki.

Kolozsvár – Budapest, 2005. szeptember-október

(A teljes interjú – Kallós Zoltán írásainak bibliográfiájával és lemezeinek diszkográfiájával – a Molnár Kiadó gondozásában megjelent Csodaszarvas 2006 tanulmánykötetben olvasható.)

NÉVJEGY
Kallós Zoltán néprajzkutató 1926. március 26-án született Válaszúton. Tanulmányait a Kolozsvári Tanítóképzőn (1946), majd a Kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémián végezte, innen származása miatt többször kiutasították. 1955-ben néprajz szakon végzett. 1946-1950 között Magyarvistán, 1956-1968 között Lészpeden tanító. 1957-1958-ban a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házában szakirányítóként dolgozott – politikai nézetei miatt rövid időre börtönbe került –, majd 1959-1968 között újra tanítóként működött, később Gyimesen faipari alkalmazott volt. 1969 óta szabadfoglalkozású. Kolozsváron az ifjúsági táncházmozgalom tanácsadója, gyűjtőmunkája során énekes és hangszeres zenével, népszokásokkal foglalkozik. Magyarországon több mint tíz, Amerikában néhány népzenei hanglemeze jelent meg.

Ismertebb munkái: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctudományi Tanulmányok, 1963-64); Ráolvasás a moldvai és a gyimesi csángóknál (1966); Balladák könyve (1970, 1996); A gyimesi csángók táncélete és táncai (Martin Györggyel, 1970); Új guzsalyam mellett (1973); Tánc- és lakodalmi kiáltások (1977); Lakodalom előtti „szabogatás” a moldvai magyarok közt (Ethnographia, 1987); Mikor Csíkból elindultam (Martin Györggyel, 1989); Ez az utazólevelem (versek, 1996); Kallós Archívum (több hanghordozó, 1999-2001). 1990-ben Életfa-díjban, 1993-ban Magyar Művészetért díjban, 1996-ban Kossuth-díjban, majd 2002-ben a Magyar Corvin-lánc elismerésben részesül.

(A névjegyet összeállította: Hadas Gyöngyvér)