Kampány a magyar dzsesszért

–Mikor időpontot egyeztettünk, említette, több zenésztársával kampányt szeretne elindítani a magyar dzsessz érdekében. Mire gondolt pontosan?

–Azt szeretnénk elérni, hogy végre a nagyközönség és a politikusok is odafigyeljenek a magyar dzsesszre, amely ma, nyugodtam ki merem jelenteni, világszínvonalú. Az elmúlt években több nemzetközi sztár járt nálunk, Pat Methenytől Jack DeJohnette-ig, és valamennyien csak elismeréssel tudtak beszélni a hazai muzsikusokról. Jack DeJohnette például a koncertje előtti napon lejött a Jazz Gardenbe, ahol aznap éppen a két fiammal, illetve Oláh Kálmánnal és Cumó Árpáddal játszottam, és fantasztikusan improvizáltunk együtt. Ez a világklasszis dobos nagyon jól érezte magát velünk, és igen hálás volt mindenért. De bárki jön ide, a reakciók és nyilatkozatok mind ezt erősítik.

–Tehetségekben korábban sem szűkölködtünk. A dzsesszoktatás sem lett erősebb. Mitől lett magasabb a színvonal?

–Nem feltétlenül lett magasabb, de most már a külföldiek is kezdenek felfigyelni rá. Talán azért is, mert a fiatalok zsinórban nyerik a nagy nemzetközi versenyeket. A Magyar Jazzszövetség most azért próbál lobbizni, hogy az állam nagyságrendekkel több pénzt adjon a hazai dzsesszélet támogatására, szinten tartására. Mint mondjuk Norvégiában. Ott rendkívül erős a dzsesszföderáció, igen komoly állami támogatást kapnak, és elég keményen védik is a hazai muzsikusok érdekeiket. Minden valamirevaló norvég dzsesszzenésznek megteremtik a fellépési lehetőséget, azaz képesek a zenéből megélni. Bármely nemzetközi formációban minden külföldi muzsikusra legalább egy norvégnak kell jutnia. De nekik legalább van lehetőségük rá, hogy együtt muzsikálhassanak neves sztárokkal. Azért kellene nálunk is a nagyobb támogatás, hogy jobban bekerülhessünk az európai és a nemzetközi vérkeringésbe. Hogy jöjjenek ide európai és amerikai zenészek, keveredjenek az itthoniakkal. Ma sajnos még mindig el kell hagyni az országot ahhoz, hogy valaki igazán érvényesülhessen.

–Bármennyire is kívánatos lenne, az önök által remélt komoly állami támogatást szerintem elég nehéz elérni egy olyan országban, ahol – pártállástól függetlenül – a döntéshozók zöme számára a dzsessz még mindig valamiféle bohém, vendéglátós műfaj, jobb esetben érthetetlen köldöknézős zenei stílus.

–Éppen ezért kell sokat kiabálni. Ez az interjú is lehet ennek a kampánynak a része. Mondani, mondani, állandóan bizonyítani, előbb-utóbb csak megértik. Közben pedig folyamatosan a klasszikus zenészekre hivatkozni, hogy a dzsesszt ne a popzene, hanem a kortárs zene részének tekintsék. Sok muzsikustársam foglalkozik ugyanis klasszikus zenével is. Magam improvizatív alkat vagyok, elsősorban dzsesszt játszom, de nem kizárólagosan. Kathy Horváth Lajossal nemrég jelentettem meg egy lemezt, melyen Kurtág György, Ligeti György, Eötvös Péter és Pierre Boulez tiszteletére improvizálunk. Kurtággal, Ligetivel, Eötvössel egyébként intenzíven foglalkozom. Nemcsak hallgatom, de partitúrából is játszom a műveiket. Az improvizáció művészete szerintem egyre inkább előtérbe kerül a XXI. században. A klasszikus zenészek is újra felfedezik majd. Bach, Mozart, Liszt idejében, azaz a barokk, a klasszikus és a romantikus zene korában szinte minden zeneszerző és előadó tudott improvizálni.

–Ezt bizonyítandó vállalta el tavaszszal, hogy Hamar Zsolttal és a Nemzeti Filharmonikusokkal előadja MozartD-dúr koronázási zongoraversenyét?

–Igen. Jövő tavasszal Medveczky Ádámmal és a győri szimfonikusokkal ismét előadom. Vélhetően azért engem kértek fel, mert mind a három tételben van improvizációs rész. Bár ezt a művet sok klasszikus zenét előadó zongoraművész jobban játszaná el nálam, de ők általában nem tudnak improvizálni. Mozart azért hagyott a műveiben kádenciákat, mert általában ő maga rögtönzött rá. De amikor Kocsis Zoltán ötvenedik születésnapja alkalmából tartott zártkörű rendezvényen váratlanul felkértek, hogy játsszam valamit, jobb híján a Happy Birthday to You című dalocskát adtam elő. Néha Bartók, néha Sztravinszkij stílusában, a végén meg az egészet áttettem Chopin világába. Ami különösen jólesett, hogy mind az ünnepeltnek, mind az ott egybegyűlteknek tetszett a játékom. És erre nem csak én vagyok képes a dzsesszzenészek közül.

–Beszéljünk egy kicsit az ön személyes pályájáról. Sokan nagy reményeket fűztek ahhoz, amikor a nyolcvanas évek végén leszerződött az amerikai GRP Recordshoz. Még akkor is, ha az ott megjelent lemezei elég könnyű fajsúlyúra sikeredtek. Miért nem lett ennek folytatása?

–A GRP Recordsot felvásárolta az MCA, jött az ilyenkor szokásos „tisztogatás”, s huszonhat művésznek – köztük nekem – egyszerűen kiadták az útját. Bár eredetileg tíz közös lemezt terveztünk, ebből végül csak négy jelent meg. Paragrafusokra hivatkoztak, és nagyon sok pénzre lett volna szükség ahhoz, hogy egyáltalán bepereljem őket.

–Gondolom, nem volt ezt könnyű feldolgoznia. Bár ha folytatja, pár év múlva önt is kérlelhetetlenül beskatulyázták volna a – tehetségéhez elég méltatlan – new age műfajába.

–Azért játszottam, mert ott csak ezzel lehetett egyáltalán megszólalni. Pedig akkor még azt sem tudtam, mi az a new age. Utólag belátom, kétségkívül nem tett volna jót, ha folytatom. Az amerikai karrierem viszont részben azért is ért véget, mert nem akartam kinn letelepedni. Innen messziről pedig nem lehetek jelen minden fontos ottani eseményen. Szerencsére ez a váltás sem a pályámon, sem bennem nem okozott komoly törést. Amikor anno Chick Coreának elmeséltem a helyzetet, csak annyit mondott: ő életében vagy húsz lemeztársaságnál dolgozott, számára nem okoz gondot a váltás. Semmiképpen sem szabad kétségbe esni, mert aki az ilyen megrázkódtatásokat nem bírja idegekkel, az inkább mondjon le erről a pályáról. Ez a helyzet a mi szakmánkban bármikor, bárkivel előfordulhat.

–Régóta hírlik, hogy új művén, a Cigány szimfónián dolgozik.

–Túlzás, hogy dolgozom, mondjuk úgy, már előkészítettem. Sokat beszéltem róla Eötvös Péterrel és másokkal, kértem tőlük hangszerelési tanácsokat, szeretném, ha a klasszikus zenét művelők fülével is hibátlan lenne. Már hallom magamban az egészet, csak a kezdés mindig nehéz. Szimfonikus zenekar adja majd elő, lesz benne szólóének és női kar. Valószínűleg a Bibliából használok fel szövegrészleteket, persze cigányul.

–Mennyire fontos önnek cigány származása?

–Nem nagyon. A nyelvet sem beszélem, annyit tudok cigányul, mint mondjuk ön: csak az argót. Nem tudom, voltak-e egyeseknek velem szemben előítéletei, a hátam mögött biztos sokszor lecigányoztak, de nem érdekel. Hadd mondjak egy példát. A konzervatóriumban éveken keresztül foglalkoztam a gyerekekkel, de soha nem tettem különbséget cigány, zsidó és magyar között. Sőt. Volt egy cigány tanuló, akiért az egész iskola könyörgött, hogy ne rúgjam ki, mégis kirúgtam, mert nem gyakorolt.

–De azért foglalkoztatja a cigányság történelme, Indiából való eljövetelükről, ezekről az üldöztetésekkel teli évszázadokról éveken át tervezte, hogy operát ír.

–Valóban terveztem, de nem találtam hozzá írót. Ez a témakör azért is érdekelt, mert ebben az operában végig az indiai, török és perzsa zenét használtam volna fel. Ugyanakkor – mivel nem politizálok – nem foglalkozom a cigány politikusokkal. Nem is tetszik, amit tesznek, hisz eleve széthúznak. A problémát én abban látom, hogy vannak antiszemita és cigányellenes emberek ugyan, de azt is el kell ismerni, hogy minden fekete, sárga és zsidó ember valahol rasszista. Jobban vagy kevésbé. Utálom a nacionalistákat, mégis „nagy magyar”vagyok, mert itthon élek. Lassan hatvanéves leszek, mégis itt beszélgetünk, pedig más országokban sokkal többet kereshettem volna a tehetségemmel. De nekem ez a szülőföldem, és ragaszkodom hozzá. Nyelvével, kultúrájával, embereivel együtt.

Szakcsi Lakatos Béla

1943-ban született Budapesten;

1957–1968: zenész, Pege Aladár és Kovács Andor együttesében játszik;

1970: elnyeri a montreux-i dzsesszfesztivál második díját;

1971–1984: a Bartók Zeneművészeti iskola dzsessztanszakának tanára;

1972–1976: a Rákfogó együttes tagja;

1975: Piros karaván című első cigány musicalje;

1980–1990: a Saturnus együttes tagja;

1987-ben: Liszt Ferenc-díj;

1987–1993: három rockoperát (A bestia, Cigánykerék, Szidike lakodalma) ír;

1991: az Operaházban bemutatják Cristoforo című balettjét;

1988–1994: négy szólólemeze jelenik meg az Egyesült Államokban;