Elég hihetetlenül hangzik, de két nappal ezelőtt, május 14-én volt tizedik éve már, hogy B.B. King, talán minden idők leghíresebb bluesgitárosa áthelyezte székhelyét a Black & Blue Café-ba. Halála előtt fél évvel egy chicagói koncertjén lett rosszul a színpadon, és többet élőben ugyan már nem zenélt, de még 89 éves korában is aktív volt, dalokat írt, és gitártémákon dolgozott.

Hát igen, van ez a típusú zenész, aki nem a huszonhetesek klubját, hanem az életművét erősíti, és a zene bűvöletében észre sem veszi, hogy elillan 80-90 év, aztán a színpadról viszik a ravatalozóba. Ez persze a zenei stílushoz is erősen kapcsolódik, mert annak ellenére, hogy meglehetősen intenzív képzelőerővel rendelkezem,

Szóval, megvannak azért a korlátok, de a blues legnagyobb arcai sosem fiatalon váltak világhírűvé, aztán meg már senki sem tudta, hogy hány évesek valójában.

Ez a kép 1996-ban készült B.B. Kingről a Budapesti Kongresszusi Központban, és már ennek is csaknem harminc éve, ráadásul ekkor már simán elmúlt hetven! Mivel interjút akkor nem adott – egyébként máskor, máshol se nagyon – maradt a koncertfotózás, de azért egy órával hamarabb kinéztem a helyszínre, mert sosem lehet tudni, hogy mibe fut bele az ember. A BKK épületét elég jól ismertem, gondolok itt azokra a részekre, amik el vannak zárva a közönség elől, és pontosan tudtam, hogy merre vannak az öltözők. Ez leginkább a halomnyi ott megrendezett pártkongresszus vagy egyéb politikai hakni miatt volt így, ahova sajnos muszáj volt eljárkálni, pedig kiábrándítóan unalmasnak találtam őket, de az épületet legalább bejártam keresztül-kasul, ami a koncerteken nagyon jól jött.

Sosem tartottam egyébként a BKK-t ideális zenei helyszínnek, de a kilencvenes évek Budapestjén nem igazán volt túl sok lehetőség válogatni. Ami a sztoriban fura volt, hogy bárki is lépett fel ott korábban, az öltözők felé vezető ajtónál mindig állt egy biztonsági ember, de ezúttal nem volt ott senki, úgyhogy kihasználva az alkalmat, bementem, és hát elég szürreális képet láttam magam előtt.

Volt ott minden, a gitárhúrtól a koporsószögig, de mivel velem nem foglalkozott a kutya se, gondoltam, körbejárom a környéket, hátha belefutok valahol B.B. Kingbe, és csinálok róla valami érdekes képet, ami nem a színpadon készült.

Az első kíber akkor szólított meg, amikor a fényképezőgépet elővettem, és rátekertem az objektívet. Hogy hát én mégis ki és miért? Ilyenkor első lépésként az „I am with the band” (én a zenekarral vagyok) mondatot szoktam alkalmazni, ami ha nem is jön be mindig, de mindenképpen némi utánajárásra kényszeríti az őrző-védő kollégát, és hát aki időt nyer, életet nyer. Na most itt, legnagyobb meglepetésemre, nem kérdőjelezték meg az állításomat, viszont értetlenkedve néztek rám, hogy oké, de akkor miért nem veszek részt a keresésben.

B.B. King 1996-ban a Budapesti Kongresszusi Központban (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Itt, ugye, nem lehet visszakérdezni, hogy mégis mit keresünk, mert az az azonnali lebukáshoz vezet, ezért elkezdtem én is lelkesen átnézni a folyosó közepén egyre tekintélyesebbre duzzadó izéhalmot, és bár fogalmam sem volt róla, hogy mit is csinálunk pontosan, igyekeztem a beszédfoszlányokból ezt kideríteni.

Amúgy elég hamar ment. Kingnek volt egy mániája, miszerint mindenbe belegravíroztatta, belehímeztette, beleégette a nevét. Nem csak a gitárjain, de még a pengetőin is rajta volt a B.B. King felirat. Na most ezek megvoltak, hanem

Szemmel láthatóan fogalmuk sem volt, hogy hol lehet, és azért nem volt őr az ajtó előtt, mert ő is részt vett a keresésben.

Az volt a kemény az egészben, hogy közben olyan hangok is hallatszottak, hogy ha nem lesz meg a cumó, akkor lemondják az egész koncertet. Azért az érdekes lett volna, hogy mit szól hozzá a csurig telt BKK közönsége, de valamelyik nagytudásúnak eszébe jutott, hogy esetleg meg kéne keresni annak a gitárnak a tokját, amelyikhez a heveder tartozik, mert logikusan abban kéne lennie, vagy nem? Ki tudja? Elkezdték (elkezdtük) hát összegyűjteni a gitártokokat, de ezek nem egy szobában voltak, hanem össze-vissza: a termekben, a kamionban vagy a Kinget szállító mikrobuszban. Viszont a legtöbb be volt zárva, és csak a tourmenedzsernél volt hozzájuk kulcs, mert a művész úr igencsak vigyázott a hangszereire, amit meg is értettem, nyilván.

Arra is emlékszem, hogy Gerrynek hívták az arcot, mert itt indult be a before-party Találjuk meg Gerryt! című epizódja. Nem húznám tovább az időt, de meglett Gerry, és meglett a gitárheveder is, viszont Gerry sajnos pontosan ismerte a stábot, ezért engem azonnali hatállyal kidobtak a backstage-ből, és a végén nem hogy még csak nem is találkoztam B.B. Kinggel, de majdhogynem az akkreditációs kártyámat is elvették. Ez végül nem történt meg, és jó félórás késéssel, de King a színpadra lépett, nyakában a megtalált hevederen lógó Gibson Lucille Legacy gitárjával, és a nagy ovációval fellelkesült közönség nem is tudta, hogy milyen picin múlott, hogy elmaradjon az első budapesti B.B. King show.

Fejléckép: B.B. King 1996-ban a Budapesti Kongresszusi Központban (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)