Amikor megszülettem, régen véget ért a beatkorszak. Nekem már csak egy nagy ködös misztikum volt az egész. Brian Jones már három éve halott volt, és mindössze nyolcéves voltam, amikor Mark David Chapman a New York-i Dakota-ház előtt lelőtte John Lennont. A Beatles akkor már tíz éve nem létezett, és a Rolling Stonesról sem tudtam még semmit. Jócskán elmúltam tízéves, amikor a diszkókorszak kellős közepén elkezdtem visszamenőleg felszedegetni a hatvanas évek zenei szálait és a beatnemzedék nagy kalandját, ami tinédzserként nagyon vagánynak és öntörvényűnek tűnt, és ezt apróbb módosításokkal a mai napig így gondolom.
Egyébként elég szorgalmas voltam. A nyolcvanas évek újhullámos zenekarai helyett visszamenőleg végighallgattam a Beatles-életművet, a Love Me Do-tól az Abbey Roadig, a Rolling Stones lemezei közül az Aftermath vagy a Sticky Fingers pedig nagy kedvencem lett. Aztán amikor huszonhárom évesen a Stonest fényképezhettem első budapesti fellépésükön, úgy éreztem, összeállt a kép és bepótoltam minden lemaradásomat.
Onnantól kezdve akár zenében, akár látványban már nem igazán tudtak a zenekarok olyat mutatni, ami ne lett volna valahonnan ismerős.
Ez nem azt jelenti persze, hogy ne találkoztam volna számtalan zseniális muzsikával számtalan lenyűgöző koncerten, csak megvoltak az alapok, amik miatt kontextusba tudtam helyezni a hard rockot, a funkyt, a bluest vagy az indie-t.
A hatvanas évek beatnemzedéke kellett ahhoz, hogy a könnyűzene azzá váljon, ami végül lett belőle: emberek százmillióit megmozgató gigantikus Show Business, ami behálózza a világ rádióit, televízióit koncert- és mozitermeit. Mindez ma már történelemnek tűnt, de aztán a napokban belefutottunk egy érdekes jelenségbe, amire gyaníthatóan nemcsak én kaptam fel a fejem, hanem mindenki, aki tudatosan hallgatja a zenét – akár felvételről, akár élőben.
The Rolling Stones, 1995 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
2023 október 20-án megjelent a Rolling Stones 31. albuma Hackney Diamonds címmel, amelynek első videóját az Angry című dalhoz gyártották le. Csak szólok, hogy az első Stones-album 1964-ben jött ki, szóval alig 59(!) évvel ezelőtt, és az új lemezen vadiúj számok vannak, ráadásul
a megjelenés hetében csaknem minden országban első helyen állt a listákon.
De van itt más is! Az első Beatles-dal, ami hivatalosan hanghordozón megjelent, az a Love Me Do volt 1962-ben, hatvanegy évvel ezelőtt. Erre fogta magát az együttes és november másodikán kiadta a Now And Then című szerzeményt a hozzátartozó videóval együtt. A dal ugyan nem most íródott, de eddig sehol nem volt hallható Lennon hangjával, George Harrison gitárjátékával, amit a zenekar még élő két tagja, Paul McCartney és Ringo Starr rakott össze, szerintem kitűnően. A dal a 37. helyen nyitott a top 100-as brit listán, és a Peter Jackson által rendezett videoklip öt nap alatt 22 milliós megtekintést dobott össze.
Ha valaki azt mondja nekem a nyolcvanas években, hogy 2023 őszén a zenei közélet világszerte a Rolling Stones és a Beatles új vagy eddig nem ismert dalairól fog szólni, azt egyrészt kiröhögöm, másrészt kiröhögöm még egyszer.
Elő is kapartam gyorsan egy képet a 95-ös budapesti Stones-koncertről. Ha ez a brigád ma is aktuális, akkor megadom magam. Gyanítom, hogy már rég nem a pénzért csinálják. Az hülyeség lenne. Ezek tényleg a zene és a színpad kortalan megszállottjai. Egyszer – nagyjából úgy száz év múlva – majd a rivaldafény kellős közepéből kísérik őket át a Black and Blue Caféba. És igen, a Beatlesnek igaza van! Now And Then, akkor és most! Különbség, az nincs.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: The Rolling Stones, 1995 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
