Amikor zenészek szoktak sajtótájékoztatókat tartani, az jellemzően úgy néz ki, hogy összetrombitálják az újságírókat valami hotelbe vagy étterembe, ahol pogácsát és mindenféle alkoholos italokat szolgálnak fel, amíg a művészek megérkeznek. Jellemzően késni szoktak, kb. fél órát. Ez alatt a sajtómunkások jelentős része már kellőképpen lerészegedik ahhoz, hogy oldott légkörben tudjanak kérdéseket feltenni a többnyire (ekkor még) józan zenészeknek. OK, volt olyan is, hogy Lemmyvel, a Motörhead elévülhetetlen legendájával hármasban, interjú közben rúgtunk be, de ezt azért nem nevezném napi rutinnak.
Az aktuális történetben minden pont fordítva zajlott, mint ahogy kellett volna.
Mire megérkeztünk az egyik budapesti ír kocsmába összedobott dumcsira, a zenekar már a helyszínen volt, és hát, heveny italozás nyomai voltak felfedezhetőek a jellemzően hetven év környékén mozgó zenekari tagokon. A brigád az ír The Dubliners volt, akik simán lehozták a kötelező figurát, amiről egészen addig azt hittem, hogy nem több puszta legendánál. Írország számtalan kitűnő zenészt és zenekart adott a világnak. Ott figyel például a Thin Lizzy, a Cranberries, Enya, az Oasis, Bob Geldof, Sinéad O’Connor, meg persze a U2, és ez még csak egy gyenge kivonat.
The Dubliners (1998) (Fotó/Forrás: morpho)
Majd mind használtak ír népzenei motívumokat, de ezt úgy tudták átvinni a mainstreambe, hogy közben azok számára is fogyaszthatóvá vált a történet, akik nem a Belfast-Dublin-Galway tengelyen szívták magukba a barna sört. Na, most ez egyáltalán nem volt igaz a Dubliners tagjaira, akik sosem játszottak mást, mint ír népzenét, bendzsón, harmonikán, sípon, mandolinon, hegedűn. Tulajdonképpen az ír vidéki zene kocsmaváltozatát játszották ötven éven át. Nem állítom, hogy otthon valaha is hallgattam volna ilyen típusú muzsikát, de néha belefutottam a dologba, sőt meg voltam győződve, hogy ez a zenekar mindig is volt és mindig is lesz.
Hallottam hírét, hogy az öregurak nem vetik meg az ír whiskeyt meg a barna sört, de azt nem gondoltam volna, hogy a rögtönzött koncertbe torkolló sajtótájékoztató közben a médiamunkások fogják szállítani a piát az egyre jobban lerészegedő zenekarnak. Tényleg lenyomtak pár nótát a repertoárjukból, amelyek legismertebb darabjai amúgy a "Seven Drunken Nights", "Whiskey in the Jar" és a "The Black Velvet Band". Piáról egyikben sincs szó. Aztán az ötödik dal környékén már csak rámutattak a kiürült korsójukra és jelezték, hogy természetesen nagyot kérnek.
A végén úgy kellett kizavarni a hullarészeg zenekart a pubból, én meg annyira meglepődtem az egészen, hogy teljesen elfelejtettem berúgni.
Mindez 1998-ban volt egyébként, és a Dubliners még 2012-ig létezett, azóta az utolsó alapító tag is a Black and Blue Caféba jár piálni. Hogy milyen volt a másnapi koncert a Petőfi Csarnokban? Mit tudom én! Minek mentem volna el ezek után?
hírlevél
