A napokban töltötte volna be a nyolcvanat Keith Emerson angol billentyűs, az ösztönös zseni, akit a szaksajtó simán kikiáltott a billentyűs hangszerek Jimi Hendrixének, és aki nagy sansszal ma is élne, ha Kaliforniában, Santa Monica-i otthonában nem lövi főbe magát 2016 márciusában. De megtette, és ezzel drasztikusan lezárt egy páratlan zenei világot, amit ő teremtett meg, ő járatta csúcsra, és végül ő érezte úgy, hogy nem tehet mást, mint hogy meghúzza a ravaszt.
Soha senki ne kerüljön olyan helyzetbe, mint amilyenbe Keith Emersont navigálta a kegyetlen sors!
Keith a halála előtt degeneratív idegrendszeri problémákkal küzdött, ami hátráltatta őt a zongorázásban.
Konkrétan egy idő után már képtelen volt előcsalogatni azokat a hangokat, amiket szeretett volna, és ez olyan fokú depressziót okozott, hogy egyszerűen nem látott más kiutat az egészből.
Azért az nagyon kemény, ha valaki elveszti azt a képességét, amire feltette az életét, amivel olyan varázslatokkal lepte meg a világot, mint a legendás Emerson Lake and Palmer lemezein hallható muzsika, amit két Hammond-orgonából, egy elektromos zongorából, egy Moog-szintetizátorból, egy mellotronból és egy Steinway hangversenyzongorából álló arzenáljával élőben is fantasztikus virtuozitással bírt előadni. Aki látta, hallotta, azt teljesen elvarázsolta a forma.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennyi mindent ki lehet hozni egy Hammond-orgonából, pedig ez a hetvenes évek progresszív zenekarainak alaphangszere volt, ezért rengeteg nagyszerű muzsikust hallottam játszani rajta élőben is John Lordtól Toni Banksig, de az a felszabadult, játékos lazaság, amivel Emerson például Csajkovszkij Diótörőjét összerakta, valami teljesen egyedi volt, olyat senki másnál nem láttam.
Ráadásul a komolyzenei vonzalma nem merült ki Csajkovszkijban, de Bach, Sibelius, Bob Dylan és Coleman Hawkins sem úszta meg Keith billentyűit,
sőt, Bartók Béla- és Muszorgszkij-feldolgozásaival már a komolyzene feketeöves kedvelőinek elismerését is kivívta.
Ez aztán odáig fajult, hogy tömegével kezdtek járni szmokingos urak és estélyi ruhás hölgyek az ELP koncertjeire. Aztán jól meglepődtek. Korántsem a zene miatt, hanem azért, mert az operában nemigen láthattak olyat, hogy valaki Bartókot játszik, és közben kézzel-lábbal, bokszerrel, korbáccsal, késekkel és minden keze ügyébe kerülő eszközzel üti-veri a Hammond-orgonát.
Keith Emerson 1997-ben, Budapesten (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
A hatalmas szenvedély és az improvizációs kényszer teljesen leuralta Keith személyiségét, amit nekem is volt szerencsém megtapasztalni. 1997 júniusában a Kisstadionban adott koncertet az ELP. A helyszínválasztás rettenetétől most eltekintenék, de a koncert előtt a zenekar három tagja részt vett egy sajtótájékoztatón, ahol a médiamunkások vagy egy órán keresztül bombázták őket a kérdéseikkel. Akkortájt volt először olyan telefonom, ahol egyedi csengőhangot lehetett beállítani, és én a Star Wars – A Birodalom visszavág című filmhez John Williams által írt Imperial Marchot állítottam be, amit sokan Birodalmi indulónak vagy Darth Vader-témának is ismernek.
Itt jött be a sztoriba a véletlen faktor. Mivel én fotóztam a zenészeket a sajtótájékoztatón, tőlük két méterre, objektívbe temetkezve ücsörögtem az első sorban, amikor valaki felhívott. Mivel bunkó módon nem halkítottam le a telefont, megszólalt az Imperial March, mindenki meghökkent, és néma csönd lett. Amíg a csillagromboló flotta méltóságteljesen átkúszott a termen, és felfogtam, hogy mi történik, és hogy ez belőlem jön, addig a telefon végig is játszotta a fődallamot, aztán nagy nehezen előhalásztam, és lekapcsoltam.
Maradjunk annyiban, hogy elég kínos volt az egész, de közben Keith rám nézett és felfelé tartott hüvelykujjával véleményezte a műsort.
Ezen mindenki jót kacarászott, legalábbis akkor. Aztán a koncertet, mit gondoltok, mivel kezdte? Bingo! Az Imperial March fődallama bújt elő a Hammond mélyéről, ráadásul olyan verzióban, hogy még John Williams is megnyalta volna a karmesteri pálcáját. Nem állítom, hogy Emerson a telefonom csengése miatt improvizált, de ha ez előre így volt kitalálva, akkor a véletlenek itt egy olyan közös metszetet alkottak, amire már vallást lehetne alapítani.
„Keith kedves lélek volt, és a zene iránti szeretetének és szenvedélyének a következő években nemigen lesz párja" - nyilatkozta 2016-ban, Emerson halálának hírére az ELP zenekar egyetlen, máig életben lévő tagja, Carl Palmer. Ezzel magam sem szállnék vitába. Keith Emersonnak sosem lesz párja. Szerencsésnek tartom magam, hogy láttam és hallottam őt élőben varázsolni a billentyűkön. És ennek semmi köze a Birodalmi indulóhoz.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Keith Emerson 1997-ben, Budapesten (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
