Valamikor a nyolcvanas évek közepén láttam ilyet először. Münchenben. Egy aluljáróban perui kecsua indiánokra hajazó arcok népviseletben dob, furulya, spanyolgitár, pánsíp meg nekem kevésbé ismerős hangszerek társaságában tolták az „autentikus” dél-amerikai népzenét. Az autentikust azért tettem idézőjelbe, mert tizenhárom éves koromban nagyjából fogalmam sem volt róla, hogy milyen a dél-amerikai népzene, ráadásul az egész attrakció rajtam kívül csak néhány turistát érdekelt, mert a helyiek meglehetős közönnyel sétáltak el a társaság előtt, néhányan random jelleggel beszórva némi aprót a placc közepére kirakott, sombreroszerű kalapba.
Aztán ahogy közeledtek a kilencvenes évek, Budapesten is feltűnt egy hasonló társaság, akikbe sokszor belefutottam a Blaha Lujza téri aluljáróban. Érdekes módon a kulturálisan saját közegébe bekasznizott magyar közönség jóval nagyobb érdeklődést mutatott a produkció láttán. Olyannyira, hogy az egész aluljárót lebénították az indián dallamok, és a hatalmas tömegben alig lehetett eljutni a metróig.
A jól értesültek tudni vélték, hogy ez egy perui zenekar, akik néhány hétig zenélnek csak Magyarországon, és micsoda szerencse, hogy sikerült elcsípni őket.
Mások ezzel ellentétben meggyőződéssel állították, hogy ők valójában chileiek, és egy államközi turisztikai megállapodás keretében azért vannak Budapesten, merthogy Chilében közben valamelyik magyar táncegyüttes turnézik, de persze csak a hónap végéig.
A dolog nem is érdekelt különösebben, csak akkor kezdtem rá felfigyelni, amikor hónapok múltán, időről időre különböző fővárosi aluljárókban újra és újra belefutottam a perui (mások szerint chilei) kuriózumba. Aztán amikor a Keleti pályaudvarnál szálltam fel a metróra és az Astoriánál jöttem ki a felszínre, és mindkét helyen egy ugyanolyan brigád játszott, akkor már kezdett tisztulni a kép. Ugye vagy az történt, hogy mindkét teória helyes volt, és egy perui és egy chilei népzenekar is járja a budapesti aluljárókat,
vagy pedig egy szó sem igaz az egészből, és a dél-amerikai haknibrigádok egyszerűen rájöttek arra, hogy a magyar közönség sokkal érdeklődőbb, és nem utolsósorban sokkal jobban fizet, mint a német,
így az összes hasonló társaság Budapestre rakta át a székhelyét. Igen, aki az utóbbira tippelt, az nyerte meg a hangszórót!
Ez aztán odáig fajult, hogy a kilencvenes évek elején gyakorlatilag beépült az „autentikus” perui (chilei) „népzene” a magyar aluljáró-kultúrába, és a korábban egy szál gitárral, hegedűvel, trombitával vagy szintivel utcazenélő helyi vonalat teljesen kiszorították a föld alól a felszíni közterekre. Azt nem tudom, hogy végül a „varázs” elmúltával érdektelenségből álltak-e tovább, vagy a honvágy hívta haza őket, esetleg valamilyen közterületi rendelet vetett véget az egésznek, de a kilencvenes évek közepétől az egész jelenség egy csapásra megszűnt. Na, nem mintha nekem személy szerint hiányoztak volna, de érdekes volt, hogy a Keleti aluljáróban újra a magát vaknak álcázó Sanyi bácsi hegedült, pánsíp meg egy szál se. (Onnan tudom, hogy nem volt gond a látásával, mert egyszer az orrom előtt támadt rá egy cseh turistára, hogy hát mit kezdjen most ő ezzel a százforintos érmével? Nem sül ki a szeme, hogy ilyen megalázóan alacsony összeggel akarja kiszúrni a szerencsétlen vak prímás szemét?) Mit ne mondjak, vicces volt.
Az egész történet a rendszerváltás korának jótékony homályába merült, így aztán meglepődve fogadtam 2018-ban New Yorkban a dél-amerikai zenészeket, akik nem is az aluljáróban, hanem a metrókocsiban,
két megálló között csapatták a pánsípos-furulyás haknit, aztán miután végiglejmolták az egész szerelvényt, gyorsan átszálltak a szembejövő vonatra.
Persze New York azért egészen más, mert ott a metró környékén rengetegféle „produkcióba”, a szappanbuborékfújó transzvesztitától a fejnélküli bábosig, a kínai artistától a hamisan éneklő Michael Jackson imitátorig, akármibe is belefut az ember nap mint nap. Így aztán simán elfért ez is a tömegben. Csakhogy!
Csakhogy ez a kép idén tavasszal készült a budapesti metrón, és mivel nem nagyon szoktam Budapesten metrózni, ezért aztán fogalmam sincs, hogy most akkor a perui (chilei) sztori reunionjával állunk szemben, vagy csak én fogtam ki véletlenül egy New York-i mintára szerveződő, egymegállós kéregető brigádot. Akárhogy is van, erős nosztalgikus érzés járta át minden porcikámat, amikor meghallottam az unalomig ismert tinglitangli dallamokat a kilencvenes évekből. Egyébként ez az egy megálló pont elég is volt a perui (chilei) nosztalgiából, mert eszembe juttatta, hogy milyen mérhetetlen módom utáltam én anno ezt az egész Los Aluljaros jelenséget!
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Los Aluljaros (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)