Azt mondják, hogy ha valaki meg akarja ismerni New Yorkot, hallgassa meg Lou Reed Transformer című lemezét. Úgy vélem, hogy ebben sok igazság van. Még akkor is, ha a dalok egy része erősen áthallásos, és a lemezen elmesélt sztorik manapság már a világ sok nagyvárosában működnének. 1972-ben a Velvet Underground világa azonban vitathatatlanul maga volt New York, és aki ínyenc létére bele akart harapni a Nagy almába, annak elég volt meghámozni a Transformert.

Szoktam nagyokat mosolyogni, amikor egy kerti partin meghallom a Perfect Day-t, vagy egy házibuliban valaki betolja a Walk on the Wild Side-ot. Szinte senki nem ismeri a pontos háttérjelentéseket, mert Lou Reed olyan ügyesen elrejtette a drogokra vagy a szexualitásra tett utalásokat, hogy még az amerikai lemezpiacon sem vette észre senki. Sőt, a Walk on the Wild Side a top 10-be került a brit slágerlistán, ami fényesen igazolja Lou Reed zsenijét.

Olyan zenét csinált, amit szövegértelmezés nélkül is szeretni lehet, mondhatni a felszínen is működik, de ha valaki mélyebbre ás és utánanéz a dalok hátterének, akkor visszaröppen New Yorkba, a Velvet Underground világába. Nagyon érezte a nagyváros lüktetését, a metropoliszok szabad, sokszínű világát, és ezt nagyon el tudta mesélni. Pedig a versekhez tartozó zene egyszerű és csak simán szép, mint egy impresszionista festmény. A lemez velem pont egy idős amúgy, amibe ha belegondolok, legszívesebben tényleg lemennék sangriát inni a parkba, hogy utána bódultan sétálgassak a vadparton.

Lou Reed 2003-ban a Margitszigeten (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morphoto)

Az amerikai gitáros/énekes lassan tíz éve már, hogy áttette székhelyét a Black & Blue Caféba.  Háromszor járt Budapesten és három teljesen különböző arcát mutatta meg.

Kezdés előtt együtt tekergette a kábeleket a roadokkal. Azt hittem, valaki dokufilmet forgat. Aztán kétezerben a Szigeten már a megközelíthetetlen szupersztárt játszotta, aki nem adott interjút és fotózni is csak az első két dalt lehetett, de természetesen a harmadik számnál sétált csak előre a színpadon, amikor a fotósokat már kipakolták. A koncert meg nem szólt igazán jól. A Sziget atmoszférája nem kedvez a gitározgatva, elmélázgatva történeteket mesélő előadóknak.

2003-ban ismét egy sziget, de ezúttal a Margitsziget szabadtéri színpada volt a helyszín, és azt gondolom, hogy ott láttam azt a Lou Reedet, akit tizenéves koromban képzeltem el magamnak. Egy igazi allűrmentes sztár, aki vicces, szórakoztató, megtalálja a hangot a közönséggel, de már nem pakolgat kábeleket. Ráadásul messze ez szólt a legjobban a három közül. Ezt a képet is ott csináltam róla, a Margitszigeten. Egyszer sem láttam ilyen felszabadultnak, sőt, a képen mintha egy picit mosolyogna. Egyébként én is vigyorogtam magamban a fotózás alatt, mert egy barátom a bejáratnál vette észre, hogy otthon hagyta a koncertjegyeket. Ilyen sztorit sem azelőtt, sem azóta nem hallottam. Nem tudom, hogy pontosan hány dalt hagyott ki, amíg hazament a jegyekért és visszaért a Margitszigetre, de nagy kár volt értük.

Idén márciusban lenne 80 éves, akárcsak Zorán, aki szerencsére még velünk van. Érdekes, hogy egyidősek voltak, ezt valahogy észre sem vettem. Talán azért, mert egyikük sem öregedett látványosan. Vonhatnék éppen párhuzamot, de csak addig jutnék, hogy mindketten gitároztak és énekeltek. A kulturális háttér azonban annyira más útra tette ezt a két nagyszerű művészt, hogy Reed soha nem értette volna meg, hogy Budapesten miért vicces a citromízű banán, Zorán pedig sosem tudta meg, hogy milyen volt New Yorkban 1972-ben egy tökéletes nap.  

Egyszer szívesen meghallgatnám, hogy mit gondol Lou Reedről. Majd egyszer…