Jóval a kezdés előtt érkeztem a BJC-be március 26-án hétfőn este, gondoltam, majd jó helyet sikerül vadásznom. Hiába, mert sokáig be sem engedték a közönséget, kígyózó sorokban vártak a kapu előtt az ismeretlen arcok. Találtam azért néhány dobos kollégát és barátot is Geröly Tamás és Varga Bendegúz személyében. Régi Garrett-lemezek és -koncertek emlékeit idézték fel, élmény élményt követ, nem is rossz a ráhangolódás. Fél órával később már Karosi Juli meséli nekem a nézőtéren, hogy állítólag a zenekar technikusának repülőgépe késett, ezért a csúszás.

A beálláshoz hasonlóan sajnos a koncertkezdés is eléggé viszontagságosra sikeredett: Vernell Brown zongorista kottáját közös erővel kerestük, mert valahol eltűnt a hangolás után. Mindezek ellenére Kenny Garrett a legnagyobb természetességgel jött ki a színpadra, és tekintélyt parancsoló magabiztossággal fogott bele a koncertbe. A Seeds From The Undergrounddal kezdtek, ami legújabb, 2012-es lemezük címadó dala. Nem értek a hangosításhoz, de hallgatóként kifejezetten zavaró volt, hogy egy „masszából" kellett kihámozni a mondanivalót, a technika ugyanis számomra borzasztóan hangos volt az első pillanattól kezdve. Sokszor kivehetetlenné váltak a dallamok és a pontos hangszínek, jelentős minőségbeli veszteséggel szóltak a számok az akusztikus - vagy a lemezeken hallható - hangzáshoz képest. Kár érte. Igaz, a hangosítástól függetlenül is állítom, hogy a Kenny Garrett Quartet a koncert túlnyomó többségében a megszokotthoz képest jóval erősebb  hangerőn játszott. Ebben a dinamikában viszont alig használtak árnyalatokat, zenei íveket vagy bárminemű kontrasztot.

Az afrikai hagyományok legautentikusabb elemei jelentek meg a BJC-ben a modern jazz köntösében. Az első darab alapja egy 16 perces 7/4-es groove volt, amitől sohasem tértek el igazán Garrették. A szólók sem  jelentettek kidolgozást, sokkal inkább a „groove" támogatását, amit mantraszerűen ismételgettek, mintha egy zenei szertartás részesei lennének. A zenészek kötődése e repetitív zenei ritmus szövetéhez mély hatással volt rám, és a magyar népzene dallamkincsét juttatta eszembe, ami szintén - bár másképp - kristályos, áttetsző, tömör és sallangmentes. Ezt a meglátásomat igazolta a második dal, a Welcome Earth Song. Itt a mester tapssal és énekléssel közönséget is bevonta a zenébe. A szinte bebetonozott ostinatók esetében gyakran eszembe jutott, hogy „kérem, itten táncolni kellene", mert itt most tánczenéről van szó. Mintha Afrikában lettünk volna, egy olyan közösségben, ahol mindennapi dolog, hogy együtt vagyunk és együtt zenélünk. Ha jól tudom, Afrikában talán még ma sincs külön szó a zenére és táncra, olyan természetes mindez.

A Welcome Earth Song esetében hallottuk először az alt-szaxofon nyers, erős és sötét hangszínét, mely régóta összetéveszthetetlen ujjlenyomata Kenny Garrettnek. Rendkívül erős hangindítás, a torok markáns használata és perkusszivitás jellemzi még most is játékát. Megszólalásában millió szálon kapcsolódik a John Coltrane-i örökséghez, és sokszor éreztem a Love Supreme-hez hasonló quartet-hangzást az est folyamán. Talán azt is mondhatnánk, hogy Garrett zenéje Coltrane modális korszakának egyik meghosszabítása alt-szaxofonon. Szókincsében nem találtam meghatározóan új elemeket a régi Kenny Garrett-stílushoz képest. Bár klasszikusoknál talán nem illik ilyenről beszélni.

A második  körülbelül 40 perces részben szintén az új lemez anyagából válogattak: a Haynes Here, Boogety Boogety, csupa hamísítatlan Kenny Garrett szám következett. A hangosítás kicsit konkretizálódott és talán halkabb is lett a szünet után, és kiegyensúlyozottabbá vált a zene is. A hangszerelés tekintetében mindvégig megfigyelhető volt a basszus-zongora balkéz unisono, és az orgánuménekléshez hasonlatos, gyakori kvint- illetve kvartpárhuzamok a témákban. Ezek a zenei eszközök a Kenny Garrett Quartet első számú védjegyévé váltak az idők folyamán, ahogyan a hangnemen kívüli, politonális stuktúrákat felhasználó, úgynevezett „out" játék is jól jellemzi a zenekar megszólalását. Ebben csodálatos partner volt a zongorista Vernell Brown (már amikor sikerült hallanunk), aki játékával nem maradt a nagy példakép, McCoy Tyner árnyékában. McClenty Hunter dobos az est folyamán kizökkenthetetlen energiával tolta végig a zenekart - sajnos hangszíne nem volt maradéktalanul kivehető. Corcoran Holt bőgős figyelemreméltó játékát szeretném kiemelni, az este folyamán talán kétszer kapott lehetőséget, amiket remek szólókkal hálált meg.

Kenny Garrették mindent kiadtak magukból aznap este, és ez az intenzív színpadi jelenlét nagy hatással volt rám. A túl hosszúra nyúlt szólók és a nagy hangerő viszont hamar elfárasztottak. A finomság ugynis csak nagyon rövid időre, egy-egy rövid szám vagy zenei rész erejéig mutatkozott meg, például a Ballad Jarrett idejére, ami rendkívül üdítő volt, de kevés ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmemet. A hangosítástól függetlenül olyan ellentmondást nem tűrő megszólalás jellemezte az estét, amelyben minden zenekari tag kiüresedett nyitottsággal vált „a zene csatornájává", ahol csupaszon, magát csak a Teremtőjére utalva engedte ki a hangokat a tudatalattijából, formázatlanul, kíméletlenül.

Ui: Nagy dolog, hogy a Budapest Jazz Clubban egymás után két este is fellépett a zenekar. Én sajnos csak az első napon hallgatthattam meg őket, ezért „félinformációval" tudtam e sorokban szolgálni. De a keddi műsort nem ismerve is biztos vagyok abban, hogy teljesen más hangulatú koncert volt, mint a hétfői. (A konkurencia szintén szaxofonos kritikusa történetesen a második koncertre tudott elmenni, beszámolója szerint a feltételezés helytálló - a szerk.)