Jellemzőnek tartom, hogy Szakcsiról azt szokta írni értesítőjében Pallai Péter, a Harmónia Műhely koncertjeiről hírt adva, hogy nem sérti meg a közönséget azzal, hogy elkezdi neki elmagyarázni: ki az a Szakcsi Lakatos Béla. Igen, Szakcsi a magyar jazz külföldön is ismert, kiemelkedő, igazán emblematikus alakja. Ő a magyar jazz kevés Kossuth-díjasainak egyike - amiről persze azonnal eszembe jut, hogy például Vukánnal együtt. A nyár végén váratlanul eltávozott Vukán és Szakcsi mintha kétpetéjű ikrek lettek volna, úgy játszottak kétzongorás (részben négykezes) koncerteket. Mintha radarösszeköttetésben álltak volna egymással, kimutathatatlanul rövid időn belül reagáltak egymás improvizatív ötleteire, más-más indításból ugyanoda kanyarodtak, volt, hogy egyszerre. Így azután mi sem természetesebb, mint hogy Szakcsi, aki a gyászmisén is megszólaltatta Vukán Utolsó üzenet című darabját, játszik az emlékkoncerten egykori triójának tagjaival. Közben Szakcsi, aki a BJC-ben nemrég ünnepelte hetvenedik születésnapját, ereje teljében dolgozik, szimfonikus darabokat, sőt operát ír, kisebb klubokba is boldogan leugrik; nem néz hátra, ha nem muszáj.
A most megjelent lemez ugyan régi felvételnek tűnik, mert Szakcsi öt év alatt mindig rengeteg mindent csinál, mégis konstans vonalra mutat rá a zongorista pályáján. Ezt az első szám címével Straight Ahead-nek lehet nevezni. Ez volt Szakcsi egyik legnagyobb lemezsikerének, az 1994-es, Amerikában megjelent kvartett korongjának a címe is. Azon Tim Warfield közreműködött néhány számban, a mostani kvartettben végig Chris Potter szaxofonozik. Szakcsinak, a magyar jazz 1960-as évek óta vezető alakjának pályáján ez az irányzat, amit szoktak az „út közepének" is hívni, a legfontosabb. Miközben azért hallatlanul kreatív és eredeti az etnikus vonal, különösen zeneszerzői munkásságában, a Piros karaván című 1975-ös musicaltől kezdve a Na Dara! című, szintén programadó albumig. És persze örök újító lévén mindig az avantgárd, a szabad improvizáció felé nyitott kapuval dolgozik. Ő maga sürgetően közbeszólna ezen a ponton, ha ez egy interjú volna, hogy nehogy elfelejtsem megemlíteni gyerekkori zongoraművészi ambíciói óta tartó állandó foglalkozását a klasszikus zenével. Szimfonikus műveket is bőven tartalmazó zeneszerzői munkássága roppant gazdag, sajnos csak egy töredékéről áll rendelkezésünkre könnyen hozzáférhető kiadás. Szakcsi nyugodtan mérheti magát példaképéhez, Leonard Bernsteinhez, aki egyébként a „könnyű múzsát" egyáltalán nem tartotta se komolytalannak, se kevésbé „nehéznek".
Pályájának szintetizáló és összegző törekvése is felfedezhető az újonnan kiadott BMC-lemezen - bár nehéz elképzelni, hogy amikor a kizárólag híres amerikaiakkal felálló Szakcsi-kvartett az éppen öt évvel ezelőtti koncertre felkészült, ilyesmi járt volna a fejében. A Straight Ahead feldolgozása egy kicsit Monk-os, és még egy Peacocks-idézetet is kihallani vélek belőle; kicsit megelőlegezi a szerző leghíresebb számának, a Round Midnightnak a lemezen később következő, pompás feldolgozását. Izgalmas összehasonlítást kínál a másfél évtizeddel korábbi és a 2008-as letét: Szakcsi teljesen egyértelműen haladt a korral, frissebb, fényesebb ez a Straight Ahead. És ezt nem lehet csak azzal magyarázni, hogy a '94-es lemez szólistája, Tim Warfield és Chris Potter közül inkább az utóbbi játszik energikusabban, többször „out" felfogásban, mert azért kettejük között rengeteg a hasonlóság. 1991-ben megosztott harmadik helyen végeztek a Thelonius Monk versenyen (amikor Joshua Redman nyert), zeneileg egyívásúak, összesen hat év van köztük. Vagyis hogy, ha azt a nagyon laikus, de ettől még érvényes kérdést tennénk fel, hogy modernebb volt-e Szakcsi zongorázása öt, mint majdnem húsz évvel ezelőtt, akkor a válasz egyértelmű igen. Pedig sok olyan kitűnő jazz-zenészt ismerünk, aki a húszas évei végére kialakult stílusán már nem tud változtatni, újítani, legfeljebb elmélyülni képes abban a felfogásban, amit fiatalon elsajátított.
Szakcsi variációs és invenciós képességét a Bach-téma feldolgozásában újfent megcsodálhatjuk. Miközben a Monk-féle modalitás itt is befigyel, a téma úgy kapja fel ezt a négy hangot, mint ahogy a sirály kikapja a kishalat a tóból. Érdekes utalásokat hallunk a huszadik századi klasszikus zenére. Most nem térek ki külön a szólókra, amik, koncertfelvételről lévén szó, hosszabbak és „élőbbek", Potter és a hihetetlen, azóta zenekarvezetőként is a csúcsra ért dobos Terri Lyne Carrington különösen jeleskednek. A bőgős Reginald Vealre a zárószámban jutott különösen nagy feladat. Ha a klasszikus zeneszerzők között Bernsteint emlegettem példaképként, akkor Keith Jarrett-et is meg kell említeni, mint akinek egy témáját előadja a kvartett. Szakcsi csodálatosan adja vissza Jarrett rubátóit, dallamíven belül meglendülő-belassuló ritmusait, triola-szerűen induló, azt is tovább többszöröző hang-gyöngysorait. A lemezt záró, nagyívű szólókkal tarkított 8th district című szám (vö. Nyócker, ami a Na Dara! című albumon is szerepel) még inkább igazolja, amit az összegzésről mondtam a lemez kapcsán. Ha a Na Dara!-t vesszük kiinduló pontnak 2004-ből, és a 2010-es szóló koncertalbumot tesszük mellé, akkor ez a három lemez Szakcsi zongoristaként elért fantasztikus eredményeit méltó módon mutatja be. Örülnék, ha a fiatalabb generációk a korábbi szimfonikus és főleg színpadi művei közül is többhöz hozzáférhetnének. Csak persze Szakcsi nem a saját emlékművén dolgozik, hanem új műveken. Isten éltesse!
hírlevél
