Gadó Gábor gitárosként, zeneszerzőként és zenekarvezetőként különálló, nagy magaslata a magyar zenei életnek. 1995 óta legalább annyi időt tölt második hazájában, Franciaországban, mint itthon. Francia kvartettnek szokás nevezni fő együttesét (Matthieu Donarier szaxofonossal, Sébastian Boisseau nagybőgőssel és Joe Quitzke dobossal), amellyel egy bő évtizeden át Európa élvonalában játszott. Tevékenységében fokozatosan még ennél is fontosabb helyre került együttműködése Dukay Barnabás zeneszerzővel, azóta a kvartettkoncertek megritkultak. Az improvizatív zongora-gitár duó koncepciója a teljes absztrakció felé halad, amit akár tiszta zenének is lehet nevezni; stílus, korszak, kulturális hagyomány jegyei annak voltak benne alárendelve, hogy a pillanat nettó érvényre juthasson. Elképesztően nagy a szabadság foka a térbeli és időbeli meghatározottságoktól való függetlenedésben.

Érdekes pillanatot rögzít ehhez képest Gadó pályáján a most megjelent koncertlemez, amikor a francia kvartett Dave Liebmannel közösen játszott a Müpában 2011. januárjában. Két és fél év után is elég pontos emlékeim vannak arról, hogy hogyan jöttem ki a koncert végén a teremből: katartikus állapotba kerültem a zene hatására, és nemcsak én. Azt mondogattuk egymásnak, hogy ezúttal Gadó úttörő működését, óriási korábbi művészi eredményeit is jócskán felülmúlta, és hogy nagyon nagy találkozás zajlott le Liebmannel. Azt, hogy a főleg Európában dolgozó Dave Liebman eddig mit tett le az asztalra, nem könnyű néhány sorban összeszedni; szólistaként, valamint tanárként és háttéremberként is megkerülhetetlen az utóbbi harminc év jazzéletében. Ő volt a Magyarországon is járt három szupersztár tenor(szaxofonos) egyike, korábban játszott és lemezt adott ki a Modern Art Orchestrával is.

A koncertfelvétel, ami a maga hetven percével akár az egész műsor is lehetett, afféle szignállal indul, Gadó egyik leggyakrabban játszott számával, a Friends Play-jel. Ez legalább két régi lemezén is hallható: francia partnereivel mutatja be a Homewardon és tovább variálja az Unknown Kingdomon (2001 és 2003). A korábbi változatokhoz képest ez a letét teltebb és sűrűbb, nem csak azért, mert itt már Liebman is az egyik, a játékba bekapcsolódott barát, hanem mert Gadó kevesebb idézőjelbe tett zenei elemet használ szólójában, nincsenek ironikus rock-felhangok, mint korábban. Már itt feltűnik, azután a következő két számban, és a Ravel-feldolgozásban különösen nyilvánvalóvá válik, hogy milyen mély alkati-lelki rokonság áll fenn Gadó és Liebman között. Például, ahogy hangszerük fájdalmas, hajlítós jellegét szólaltatják meg több regiszterben is. Donarier és Liebman, a két szaxofonos vonatkozásában először furcsálltam, hogy a borítóról nem derül ki, hogy ki melyik szólót játssza (az persze nem merül fel, hogy a két szaxofonost a két sztereó csatornán válasszák külön, mert ez a fajta bravúrpárbaj hozzáállás annyira távol áll ettől a zenekartól). De hát annyira különbözik a soundjuk, hogy kis odafüleléssel nem lehetetlen kiszálazni, éppen melyikük szólózik.

A nyitó téma után jön az első és egyetlen feldolgozás: Ravel Pavane (Egy infánsnő halálára) című népszerű művének Gadóhoz képest meglepően konkrét adaptációja. A kromatikus lépések és a főtéma akkordjai uralják a felfogást, meg a bátortalan, gyászból fakadó dallamvezetés a szaxofonon. A visszatérésben gyengén dereng valami könnyes vigasztalódás, engesztelődés. Gadó játékára nem csak a kiszámíthatatlanság jellemző, mint általában, hanem érett korának másik fontos jellegzetessége, hogy háttérben marad, irányít és ellenpontoz, de ez a zenekar nem az ő szólóinak háttérfestésére alakult. Még lejjebb megyünk a hangulati skálán a Spirálok címet viselő darabban, súlyos dráma sejlik fel az ismétlődő bővített akkord ritmusából, aminek előérzetét már Matthieu Donnarier szaxofonos bevezetője mutatja, ráadásul az átvezetés első két akkordja akár a Pavane-t is idézhetné. David Lynch-filmrészletet képzelek hozzá, csak itt sokkal, de sokkal valódibb, metafizikai okunk van félni. A következő darab, a Sanctus sem hoz minderre feloldást, ez is lassan indul, súlyos léptekkel, mégis majdnem csak piano darab; mintha a szentség csak még jobban rádöbbentene bennünket menthetetlen alantasságunkra.

Itt kerülünk legközelebb a lemez címében jelzett német középkori misztikus fogalomhoz, a középkori Jacob Böhme Ungrundjához. Ugyan angol változatban ez nagyon közel van az undergroundhoz, amely fogalom biztos nem áll nagyon távol Gadótól, de itt és most ezt a költő és gondolkodó Böhme nyomán egész másra érti. A szót (Isztray Botond fordítására és Adamik Lajos magyarázatára támaszkodom) „alap nélküli mélység" értelemben használta, ez volna a végtelen mély szakadék az abszolút Istenben. A kószálás, társ- és kiútkeresés hangjait vélem a Sanctusban felfedezni, melynek végén csak egy nagyon kicsi megnyugvás következik be. Az első igazán uptempo szám egy fúgaszerű, Bach témáit idéző csupafutam, nagy vágyakat felszabadító, a kvintett-tagok közti kettős játékokat hozó szerzemény. Az Örök visszatérés viszont csak részben új, egy korábbi variációja szerepelt már lemezen (Psyché, 2005), főtémája innen lehet ismerős. Gyors része a lemez szinte egyetlen hangulatilag emelkedett része. A lemezt epilógus-szerűen zárja egy újabb olyan darab, ami nekem azt sugallja, hogy „mégis és mindig egyedül leszünk".

Gadó egyszer egy alkalommal, amikor Sepsiszentgörgyön a jazztáborban tanított, azt mondta egy interjúban a kognitív magból fakadó zeneszerzésről, hogy „A zene nem azért születik, mert hangok vannak, hanem van egy világkép, és valójában az megy át a zenébe, tevődik át a hangok nyelvére. Ez egy transzplantáció." Az Ungrund, hasonlóan Gadó korábbi lemezeihez, filozófiai és irodalmi inspirációkat ültetett át a legmagasabb szintű modern improvizatív zenébe (aminek spontán befogadásához természetesen nem kell ismerni az inspiráló szellemi műveket, viszont ha ezeknek utánanézünk, pontosabban követhetjük az alkotó gondolatmenetét és véleményt is méltóbban alkothatunk róla, viszont enélkül megnyilatkozni róla csak üres fecsegés volna). Úgy gondolom, hogy Gadó inkább visszanézve és önreflexíven fogta fel a francia kvartettel és amerikai barátjával a közös zenélést. Ahogy a koncert végén, úgy a lemezt hallgatva sem bánom, hogy ezúttal a gondolatok mélysége messze vitt az élet könnyebb oldalától.