A dél-londoni születésű, de Bahreinban nevelkedett Yazz Ahmed nem tervezte, hogy bármilyen mozgalomban részt akar venni, de amikor a Tomorrow's Warriors non-profit szervezet felkereste, hogy írjon egy darabot a 2015-ös, londoni Women's Day fesztiválra, a trombitaművész igent mondott. A kisebbségi és női hangokért küzdő szervezet egy elkötelezett muzsikus támogatásával lett gazdagabb, Yazz Ahmed pedig megkapta az első impulzusokat Polyhymnia című albumához.

Yazz Ahmed az elmúlt év végén harmadik nagylemezét adta ki, ami alkalom arra, hogy a magyar közönség is megismerkedjen a jazz, az elektronikus és a pszichedelikus világzene zsánerhatárait elmosó művészetével.

Apja trombitajátékos, anyja balett-táncos volt, ő Londonban született. A család hamarosan Bahreinbe költözött, itt élt egészen a lány kilenc éves koráig, amikoris újra visszatértek a brit fővárosba. Yazz nagyapja, Terry Brown profi jazztrombitás volt, hatására az unoka is ezt a hangszert választotta. „Klassznak tűnt, és remekül hangzott” – mondta később.

Yazz Ahmed legalább annyira brit, mint bahreini. Nem tagadhatja le jazzkonzis gyökereit, de hatottak rá a tradícionális arab ritmusok és dallamok is. „Olyan zenét akartam alkotni, amelyben benne vagyok én is.” Korai és fontos hatás volt számára Rabih Abou-Khalil oud játékos Blue Camel című albuma. De hamar megtalálta trombitás példaképét is Kenny Wheeler (1930-2014) személyében, aki az arab és a jazz stílust vegyítette.

Yazz Ahmed eddig három lemezt készített, mindegyiken egyaránt játszik trombitán és szárnykürtön is. A Finding My Way Home (2011) egyaránt táplálkozik az észak-afrikai, az arab és a bebop hatásokból, és hallható rajta Miles Davis-feldolgozás is. A címadó, tízperces szerzemény pedig valódi álomutazás. A La Saboteuse (2017) című album futurisztikus hangzású, egyaránt használja a makám hangsorokat és Miles Davis modális technikáját. A lemez legmegkapóbb számai viszont azok, amelyek lírai hangot ütnek meg (például a „The Space Between the Fish and the Moon”, amely alább hallható).

Így kap hommage-t Haifaa Al Mansour, Szaúd-Arábia első női filmrendezője, Ruby Bridges fekete polgárjogi aktivista, Malala Yousafzai, aki a fundamentalista iszlám országokban és közösségekben élő nők oktatásáért küzd, vagy Rosa Parks, aki 1955-ben azzal keltett botrányt, hogy fekete nőként nem adta át a buszon a helyét egy fehérnek. A „Barbara” című szám tisztelgés egy női jazzpionír, Barbara Thompson szaxofonos előtt.

– ez a leggyakoribb kérdés, amelyet Yazz Ahmednek feltesznek, ugyanis sokan még ma is nehezen képzelik el, hogy az „énekesnő + férfizenészek” felálláson túl létezhet más a jazzben. Szerencsére Thom Yorke és a Radiohead tisztában voltak a művész erősségeivel, amikor szárnykürtöst kerestek, és a These New Puritans is rá gondolt, amikor trombitást. Ezek az együttműködések jól jöttek Yazz Ahmednek, de az is egyre nyilvánvalóbbá vált a kétezertízes években, hogy neki önálló karrier jár. Ma már a „brit jazzrobbanás” eklatáns alakjaként említik olyan zenészekkel együtt, mint Shabaka Hutchings, Moses Boyd és Sheila Maurice-Grey, illetve Nubya Garcia együttese, a Nérija. Ezek a brit előadók láthatóan (hallhatóan) újraírják a meglévő szabályokat, ugyanakkor megtartják a jazz lényegét – többek között azt, hogy a zene mély spiritualitást hordozzon.

– mondja a brit jazz-szcénáról a trombitaművész. A közönség egyre változatosabb, diverzívebb és fiatalabb, és a műfaj egyre kevésbé csak az ötvenpluszos fehér férfiak szórakozása. Az olyan kollaborációk, mint Kamasi Washington és Kendrick Lamar együttműködése új hallgatókat szerzett, a streaming-szolgáltatóknak hála pedig egyre könnyebb zenei felfedezéseket tenni a hipertérben.

– mondja Yazz Ahmed.

A fejlécképen Yazz Ahmed. Fotó: John Jarrett.