Jazz/World

Ki volt az igazi Don Shirley, akiről a Zöld könyv szól?

2019.02.26. 14:20
Ajánlom
Milyen ember volt és milyen zenét játszott az a Donald Shirley, akiről a friss Oscar-díjas Zöld könyv című film egyik központi karakterét mintázták? És miért nem hallunk róla manapság, ha a hatvanas években akkora sztár volt?

A film egyik kulcsmondata, amikor a rendkívül higgadt és kimért Don Shirley-t játszó Mahershala Ali magából kikelve úgy fogalmaz:

„a feketéknek túl fehér vagyok, a fehéreknek túl fekete, férfinak nem elég férfi”.

Ez a mondat nemcsak a hatvanas évekbeli fekete zenészek ellentmondásos helyzetét foglalja össze tökéletesen, de válasz lehet arra a kérdésre is, hogy miért nem lett olyan híres Don Shirley zongoristaként, mint kortársai, Oscar Peterson, Duke Ellington, vagy Count Basie. Talán azért, mert a zenében ugyanúgy középen helyezkedett el, mint az életben:

zenéje nem volt egészen fekete zene, vagyis jazz, sem fehér zene, vagyis (nyugati) klasszikus zene.

Mi ez a film?

A Zöld könyv - Útmutató az élethez című mozi nyerte 2019-ben a Legjobb filmnek járó Oscar-díjat. A Peter Farelly által rendezett road movie igaz történeten alapul: a neves afroamerikai zongorista, Don Shirley (Mahershala Ali) Amerika déli államaiba indul turnézni, oda, ahol a helyiek nem látják szívesen a feketéket. Erre a feladatra keres egy jó problémamegoldási készséggel rendelkező sofőrt, ő lesz Tony Vallelonga, vagyis Hantás Tony, akit Viggo Morgensen alakít. Don kifinomult stílusa szöges ellentéte az egykori kidobó nyers modorának, ám az út során rájönnek, hogy nem is annyira különbözőek. A cím arra a könyvre utal, amiben a feketék számára biztonságos útvonalakat jelölik.

Szóval Don Shirley teljesen egyedi volt, ebből azonban hátránya is származhatott, hiszen semmilyen akkori fősodorba nem tudott beilleszkedni, így igazán követői sem akadtak. Sajátos irányválasztásban annak a korabeli impresszáriónak, Sol Huroknak is szerepe volt, aki azt mondta a csodagyerekként induló, klasszikus zenész-zseninek:

„Nem hiszem, hogy az amerikai társadalom föl van készülve egy fekete klasszikus zongoristára”.

Ez a mondat adta meg neki azt a kezdő lökést, hogy rálépjen saját útjára: elkezdte fuzionálni a blues, a spirituálék, a népszerű tánczene, a gospel és a jazz standardek zenei világát a klasszikus zenével. Eladható zenét csinált, de belső kompromisszumok árán. Minduntalan kibújt a szög a zsákból, nem tudta letagadni, hogy örökre eljegyezte magát a klasszikus zenével. Már az első felvételéből, az 1955-ös Tonal Expressions-ből kitűnik, hogy a jazzt bizony a klasszikus zene prizmáján keresztül nézte: Az I Can't Get Started című jazzstanderdbe beleszőtt részleteket Rahmanyinov 2. e-moll szimfóniájából, a Blue Moon című jazzdalba pedig Ravel Gaspard de la nuit című műve Sellő tételének opálos holdfényzenéjét idézte be. Az I Cover the Waterfront című dalban Debussyre jellemző bal kéz kíséretet alkalmaz, a No Two People egy Bach-idézettel kezdődik, a Lullaby of Birdland című népszerű standard pedig olyan az ő előadásában, mintha maga Chopin írta volna. Egyébként pedig a filmben is látott zongora-bőgő-cselló felállás sem volt tipikus jazz-felállás, inkább kamarazenére jellemző hangzást eredményezett.

Egy másik korai felvétele, az Orfeusz az alvilágban – aminek borítójára a Tony Vallelongát játszó Viggo Mortensen viccesen utal is a filmben – szintén Don Shirley sajátos stílusának korai lenyomata, csak ott nem a jazz, hanem a klasszikus zene a kiindulási pont. Az LP hátoldalán lévő fülszövegben tisztázzák is, hogy a lemezen hallható improvizációk során nem jazz-eljárásokat alkalmaz Don Shirley, hanem egy 1800-as évekbeli klasszikus zongorista inspirációit tükrözi, aki rögtönözve kreált egyedi fantáziákat.

Az eredmény pedig valami olyasmi lett, ami már Keith Jarrett kölni koncertfelvételén hallható rögtönzési metódusát, jelen idejű zeneszerzését előlegzi meg.  

De mit tudunk Don Shirley korabeli megítéléséről?

donshirley-142118.jpg

Don Shirley

Quincy Jones nyilatkozta nemrég, hogy az ötvenes években volt szerencséje együtt dolgozni Don Shirley-vel hangszerelőként, aki akkoriban „kétség kívül a világ egyik legjobb zongoristája volt, olyan tehetséggel megáldva mint Leonard Bernstein vagy Van Cliburn”. A filmben idézik Sztravinszkij-t is, aki Don Shirley virtuozitását „Istenhez méltónak” nevezte, Duke Ellington pedig a Basin Street East-en hallotta őt játszani, ami után állítólag azt mondta, olyan zseniális, hogy inkább átadja neki a zongoraszéket – ők össze is barátkoztak.

Ron Carter, az egyik legnagyobb élő jazzbőgős pedig azt mondta a The New York Timesnak, hogy ő kedvelte Shirley zenéjét, de akkoriban nem volt a közbeszéd tárgya. „Csak a Juilliard vagy a Carnegie Hall közönsége ismerte őt” – mondta a zenész, akinek pályája hasonlóan indult Shirley-éhez, neki Leopold Stokowski karmester mondta, hogy feketeként nincs helye a klasszikus bőgősök között. Míg azonban Ron Carter népszerű és ismert zenész lett,

Don Shirley emlékezete feledésbe merült a film bemutatáságig. Sokak szerint azért, mert zenéje koktélpartik aláfestéséhez kiváló volt, azonban önmagában „koktélzene volt”, túl sok zenei hatást elegyített, nem domborodott ki kellően a zenei karakter, és így nem képviselt magas művészeti értéket sem.

Az Oscar-díjas film fényében azonban sokan újragondolásra érdemesnek tartják Shirley zenéjének megítélését. A hard bop szaxofonista, Branford Marsalis például nem hallott korábban Don Shirley-ről, a film után viszont így nyilatkozott róla: „Don Shirley zenéjét öröm hallgatni. Amit ő játszik, az nem jazz, a megközelítésmódja egyértelműen klasszikus zenei képzettséget tükröz. Mivel nem volt jazz-szólista, a hangszínen keresztül és a dallamformálásban ragadja meg a zenei lendületet. Én mindig is nagyon sokat tanultam azoktól a zenészektől, akik alapvetően nem szólisták” – fogalmazott. Lehet, hogy a film hatására mégis találnak Don Shirleynek egy megtisztelő helyet a kánonban?

Milyen ember volt ő?

Mahershala Ali zseniális alakításán keresztül egy végtelenül kifinomult, az összes fekete sztereotípiára rácáfoló úrt ismerünk meg, aki – amikor csak tehette – hallgatott. Don Shirley valóban nagyon művelt ember hírében állt, ahogy a film is bemutatja, a zenetudományok doktora volt, innen kapta a Doctor becenevet, emellett nyolc nyelven beszélt és – ami nem derül ki a filmből – tehetségesen festett. Személyisége azonban meglehetősen különbözött attól, ahogyan a filmben ábrázolják. Elég csak megnézni ezt a vele készült riportot, hogy lássuk:

lehet, hogy szeretett hallgatni, de beszélni is imádott.

Nem illik tehát rá az elefántcsonttoronyba vonuló művész sematikus képe, ráadásul az sem igaz, hogy nem volt kapcsolata a saját családjával, sem a fekete közösséggel, ahogy az a filmben elhangzik. 1962-ben, amikor a Zöld könyv alapjául szolgáló turné játszódott, például még három testvére élt, akikkel folyamatosan kapcsolatban is állt a turné ideje alatt. Részt vett a feketék polgárjogi mozgalmaiban, közeli barátságot ápolt Dr. Martin Luther Kinggel, aki egyébként pszichológus bátyja, Dr. Edwin Shirley páciense volt. De barátjának tudhatta Duke Ellingtont és Sarah Vaughan-t is, tehát az sem igaz, hogy nem hallgatott fekete zenét.

Nyilván a filmes dramaturgia kívánta meg, hogy az ő karakterét a faragatlanul szószátyár Tony Vallelonga tökéletes ellentétére csiszolják, így lett a beszédes kedvű, nagyon is magabiztos zongoristából egy hallgatag, kimért zseni.

A család szerint a film egy valódi "hazugságszimfónia" lett, amiben szimplán egy teljesen más embert ábrázoltak, mint aki Don Shirley volt. Ha igazságtartalma meg is kérdőjelezhető, a film javára írhatjuk a hatvanas évekbeli, amerikai szegregáció hiteles bemutatását, egy gyönyörű történetet, és nem utolsó sorban egy, a maga korában is egyedülálló zongoristát, akit talán most újra felfedez a világ.

(Felhasznált források: The New Yorker, biography.com, Wikipedia)

Ezek voltak az idei Oscar-gála legérdekesebb pillanatai

Kapcsolódó

Ezek voltak az idei Oscar-gála legérdekesebb pillanatai

Viccből ugyan kevesebb volt idén, megható pillanatokból viszont annál több.

Bőrszíne miatt nem lehetett klasszikus zenész, így lett a világ legjobb jazzbőgőse

Bőrszíne miatt nem lehetett klasszikus zenész, így lett a világ legjobb jazzbőgőse

Ron Carter, a többszörös Grammy-díjas, "hivatásos jazzlegenda" tavalyelőtt koncertezett utoljára Budapesten, most Richard Galliano harmonikással március 25-én a MOM Kulturális Központban lép fel a Get Closer Budapest Jazz Fesztiválon.

Programkereső

Legnépszerűbb

Könyv

A magyar oktatás MacGyverei – a kötelező olvasmányok

A jövő nemzedék sorsa mindössze attól függ, hogy Gárdonyit, Szabó Magdát vagy Agatha Christie-t adnak a kezébe? Arató Lászlóval, a Magyartanárok Egyesületének elnökével - a NAT-módosítás részleteinek hiányában - a jelenlegi szabályozást vizsgáltuk meg, hogy jobban értsük, mi is lehetne a változások előremutató iránya.
Vizuál

Az 1917 a legjobb film az amerikai producerek szerint

Sam Mendes első világháborús eposza, az 1917 című film kapta meg az Amerikai Producerek Céhének (PGA) díját a mozikban forgalmazott filmek mezőnyében szombaton Los Angelesben.
Plusz

75 éve szabadult fel a pesti gettó 

A pesti gettó felszabadításának 75. évfordulója alkalmából tartottak megemlékezést vasárnap Budapesten, a Dohány utcai zsinagógában, majd koszorút helyeztek el a zsinagóga falánál állított emléktáblánál.
Klasszikus

Boldog születésnapot kívánunk Fischer Ivánnak!

Ma ünnepli születésnapját a Budapesti Fesztiválzenekar alapító-karmestere, egyik legkelendőbb hazai művészünk. Saját Happy Birthday-feldolgozásával köszöntjük!
Vizuál

Ki nevet még a bohócon? – 100 éve született Fellini

Száz éve, 1920. január 20-án született Riminiben Federico Fellini, az egyik legnagyobb olasz filmes, akit első olaszként jelöltek rendezői Oscar-díjra, s mind a négy a kitüntetésre jelölt alkotása nyert a legjobb külföldi filmek között, a legnagyobb elismerésnek mégis azt érezte, ha rendező-festőnek nevezték.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World kult50

Két énekes, két stílus – Lakatos Mónika és Dolhai Attila a Kul50-ben

Mit jelent örömmel zenélni? Mit jelent a csend? És mi a legborzasztóbb egy énekes számára? Ezek a kérdések is szóba kerültek Dolhai Attila és Lakatos Mónika között, akik ugyan más stílusokban tevékenyek, de egyvalami összeköti őket: a hangszalagjaikkal dolgoznak.
Jazz/World ajánló

Cseh Tamás fia is színpadra lép a magyar kultúra napján édesapja dalaival

Születésének 77. évfordulóján Cseh Tamásra emlékeznek a Kolibri Színházban január 22-én, a magyar kultúra napján.
Jazz/World ajánló

Újra összeállt az egyik legjobb jazztrió, és hozzánk is ellátogatnak

Egy évtized után állt újra össze a KCL, az improvizációs dzsessz legendás amerikai triója. Wayne Krantz, Keith Carlock és Tim Lefebvre turnéja során február 20-án a Müpa Fesztivál Színházában lép fel.
Jazz/World Nők a zenében

Ki mondta, hogy egy nő nem trombitálhat jazzt?

Új albumán bátor nők előtt tiszteleg Yazz Ahmed, aki trombitásként és nőként maga is ritka jelenség. Meghallgattuk a Polyhymnia című lemezt.
Jazz/World fesztivál

Négy magyar zenekar lép fel az Eurosonic Fesztiválon

A Bluebay Foxes, a Harmed, a Qualitons, valamint Devil's Trade képviseli Magyarországot a napokban zajló Eurosonic Fesztiválon, Európa legfontosabb showcase fesztiválján és konferenciáján a hollandiai Groningenben.