A film egyik kulcsmondata, amikor a rendkívül higgadt és kimért Don Shirley-t játszó Mahershala Ali magából kikelve úgy fogalmaz:
„a feketéknek túl fehér vagyok, a fehéreknek túl fekete, férfinak nem elég férfi”.
Ez a mondat nemcsak a hatvanas évekbeli fekete zenészek ellentmondásos helyzetét foglalja össze tökéletesen, de válasz lehet arra a kérdésre is, hogy miért nem lett olyan híres Don Shirley zongoristaként, mint kortársai, Oscar Peterson, Duke Ellington, vagy Count Basie. Talán azért, mert a zenében ugyanúgy középen helyezkedett el, mint az életben:
zenéje nem volt egészen fekete zene, vagyis jazz, sem fehér zene, vagyis (nyugati) klasszikus zene.
Mi ez a film?
A Zöld könyv - Útmutató az élethez című mozi nyerte 2019-ben a Legjobb filmnek járó Oscar-díjat. A Peter Farelly által rendezett road movie igaz történeten alapul: a neves afroamerikai zongorista, Don Shirley (Mahershala Ali) Amerika déli államaiba indul turnézni, oda, ahol a helyiek nem látják szívesen a feketéket. Erre a feladatra keres egy jó problémamegoldási készséggel rendelkező sofőrt, ő lesz Tony Vallelonga, vagyis Hantás Tony, akit Viggo Morgensen alakít. Don kifinomult stílusa szöges ellentéte az egykori kidobó nyers modorának, ám az út során rájönnek, hogy nem is annyira különbözőek. A cím arra a könyvre utal, amiben a feketék számára biztonságos útvonalakat jelölik.
„Nem hiszem, hogy az amerikai társadalom föl van készülve egy fekete klasszikus zongoristára”.
Ez a mondat adta meg neki azt a kezdő lökést, hogy rálépjen saját útjára: elkezdte fuzionálni a blues, a spirituálék, a népszerű tánczene, a gospel és a jazz standardek zenei világát a klasszikus zenével. Eladható zenét csinált, de belső kompromisszumok árán. Minduntalan kibújt a szög a zsákból, nem tudta letagadni, hogy örökre eljegyezte magát a klasszikus zenével. Már az első felvételéből, az 1955-ös Tonal Expressions-ből kitűnik, hogy a jazzt bizony a klasszikus zene prizmáján keresztül nézte: Az I Can't Get Started című jazzstanderdbe beleszőtt részleteket Rahmanyinov 2. e-moll szimfóniájából, a Blue Moon című jazzdalba pedig Ravel Gaspard de la nuit című műve Sellő tételének opálos holdfényzenéjét idézte be. Az I Cover the Waterfront című dalban Debussyre jellemző bal kéz kíséretet alkalmaz, a No Two People egy Bach-idézettel kezdődik, a Lullaby of Birdland című népszerű standard pedig olyan az ő előadásában, mintha maga Chopin írta volna. Egyébként pedig a filmben is látott zongora-bőgő-cselló felállás sem volt tipikus jazz-felállás, inkább kamarazenére jellemző hangzást eredményezett.
Egy másik korai felvétele, az Orfeusz az alvilágban – aminek borítójára a Tony Vallelongát játszó Viggo Mortensen viccesen utal is a filmben – szintén Don Shirley sajátos stílusának korai lenyomata, csak ott nem a jazz, hanem a klasszikus zene a kiindulási pont. Az LP hátoldalán lévő fülszövegben tisztázzák is, hogy a lemezen hallható improvizációk során nem jazz-eljárásokat alkalmaz Don Shirley, hanem egy 1800-as évekbeli klasszikus zongorista inspirációit tükrözi, aki rögtönözve kreált egyedi fantáziákat.Az eredmény pedig valami olyasmi lett, ami már Keith Jarrett kölni koncertfelvételén hallható rögtönzési metódusát, jelen idejű zeneszerzését előlegzi meg.
De mit tudunk Don Shirley korabeli megítéléséről?
Don Shirley
Ron Carter, az egyik legnagyobb élő jazzbőgős pedig azt mondta a The New York Timesnak, hogy ő kedvelte Shirley zenéjét, de akkoriban nem volt a közbeszéd tárgya. „Csak a Juilliard vagy a Carnegie Hall közönsége ismerte őt” – mondta a zenész, akinek pályája hasonlóan indult Shirley-éhez, neki Leopold Stokowski karmester mondta, hogy feketeként nincs helye a klasszikus bőgősök között. Míg azonban Ron Carter népszerű és ismert zenész lett,
Don Shirley emlékezete feledésbe merült a film bemutatáságig. Sokak szerint azért, mert zenéje koktélpartik aláfestéséhez kiváló volt, azonban önmagában „koktélzene volt”, túl sok zenei hatást elegyített, nem domborodott ki kellően a zenei karakter, és így nem képviselt magas művészeti értéket sem.
Az Oscar-díjas film fényében azonban sokan újragondolásra érdemesnek tartják Shirley zenéjének megítélését. A hard bop szaxofonista, Branford Marsalis például nem hallott korábban Don Shirley-ről, a film után viszont így nyilatkozott róla: „Don Shirley zenéjét öröm hallgatni. Amit ő játszik, az nem jazz, a megközelítésmódja egyértelműen klasszikus zenei képzettséget tükröz. Mivel nem volt jazz-szólista, a hangszínen keresztül és a dallamformálásban ragadja meg a zenei lendületet. Én mindig is nagyon sokat tanultam azoktól a zenészektől, akik alapvetően nem szólisták” – fogalmazott. Lehet, hogy a film hatására mégis találnak Don Shirleynek egy megtisztelő helyet a kánonban?
Milyen ember volt ő?
Mahershala Ali zseniális alakításán keresztül egy végtelenül kifinomult, az összes fekete sztereotípiára rácáfoló úrt ismerünk meg, aki – amikor csak tehette – hallgatott. Don Shirley valóban nagyon művelt ember hírében állt, ahogy a film is bemutatja, a zenetudományok doktora volt, innen kapta a Doctor becenevet, emellett nyolc nyelven beszélt és – ami nem derül ki a filmből – tehetségesen festett. Személyisége azonban meglehetősen különbözött attól, ahogyan a filmben ábrázolják. Elég csak megnézni ezt a vele készült riportot, hogy lássuk:
lehet, hogy szeretett hallgatni, de beszélni is imádott.
Nem illik tehát rá az elefántcsonttoronyba vonuló művész sematikus képe, ráadásul az sem igaz, hogy nem volt kapcsolata a saját családjával, sem a fekete közösséggel, ahogy az a filmben elhangzik. 1962-ben, amikor a Zöld könyv alapjául szolgáló turné játszódott, például még három testvére élt, akikkel folyamatosan kapcsolatban is állt a turné ideje alatt. Részt vett a feketék polgárjogi mozgalmaiban, közeli barátságot ápolt Dr. Martin Luther Kinggel, aki egyébként pszichológus bátyja, Dr. Edwin Shirley páciense volt. De barátjának tudhatta Duke Ellingtont és Sarah Vaughan-t is, tehát az sem igaz, hogy nem hallgatott fekete zenét.
Nyilván a filmes dramaturgia kívánta meg, hogy az ő karakterét a faragatlanul szószátyár Tony Vallelonga tökéletes ellentétére csiszolják, így lett a beszédes kedvű, nagyon is magabiztos zongoristából egy hallgatag, kimért zseni.
A család szerint a film egy valódi "hazugságszimfónia" lett, amiben szimplán egy teljesen más embert ábrázoltak, mint aki Don Shirley volt. Ha igazságtartalma meg is kérdőjelezhető, a film javára írhatjuk a hatvanas évekbeli, amerikai szegregáció hiteles bemutatását, egy gyönyörű történetet, és nem utolsó sorban egy, a maga korában is egyedülálló zongoristát, akit talán most újra felfedez a világ.
(Felhasznált források: The New Yorker, biography.com, Wikipedia)
hírlevél
