Szélsőségek közt vergődő természetének lenyomata gyakran visszatükröződik a dalainak ziláltságában, ez a sokszor kaotikusnak hallatszó zenei anyag azonban legalább ennyire reflektál Mingus azon törekvésére, hogy a jazz jövőjét a múltat közelebb hozva formálja. Az oeuvre sokrétűségéhez pedig hozzátartoznak azok a kísérletek, melyekre termékeny hatással voltak az európai impresszionista zeneszerzők, valamint Mingus hasztalan próbálkozásai, hogy nem pusztán szellemi, hanem jogi értelemben is ő legyen a zenéjének birtokosa. A dühös lázadása mögött az igazságot könyörtelenül követelő habitusa állt, amely azonban mindig falakba ütközött.

Az életműve ennek a folytonos harcnak a lenyomata, anélkül, hogy az ezt uraló feszültség valaha is képes lenne feloldódni benne.

Charles Mingus

Saját bevallása szerint nem játszott jazzt,

ennek mentén pedig könnyedén beilleszthető azon óriások sorába, aki a jazzt pusztán ugródeszkaként használva emelkedtek felül azokon a skatulyákon, amelyek között a falak mára áttetszővé váltak, a maguk idejében azonban erős identitásképző erővel bírtak, legalábbis, ami a zenehallgatókat illeti. Mingus ellenállása az effajta címkékkel szemben csupán részben táplálkozott abból, hogy a jazz az ő és kortársai számára elsősorban faji különállást fejezett ki, de legalább ennyire abból a sokszor már kényszeresnek ható elszigeteltségből, ami mindig is a sajátja volt. Charles Mingus zenéje sok ponton különbözik radikálisan a kortársaiétól, itt azonban fontos megjegyezni, hogy bár ebben is ott van az elszigeteltségének lenyomata, ez mindenekelőtt a kompozíciós technikájából adódik.

Nagybőgőn játszott, zenekarvezetőként azonban a hangszerét ki kellett vezetnie annak kísérőszerepéből. Elsőrangú technikájának köszönhetően rögtönzött ellenszólamokkal instruálta a zenészeit, folytonos tempóváltásaival a jazzben néha egészen furán hangzó feszültséget volt képes teremteni. Az ötvenes években dolgozott a Jazz Composers Workshop nevű alkalmi kollektívával, ahol a cool-ra jellemző hangszereléseket vegyítették kortárs zenei elemekkel, és helyenként a jazz korai stádiumából származtatott kollektív improvizációval. Ezek az elemek aztán megtalálhatóak lesznek Mingus későbbi munkáiban is, ráadásul itt játszott először együtt több olyan zenésszel, akik aztán feltűnnek néhány alapvető lemezén az elkövetkezendő években. A kollektív rögtönzés nem csak azért lényeges, mert visszautalt a jazz gyökereinek irányába, de néhány évvel később ez jelentette az akkoriban New Thing-nek hívott free jazz egyik fő szervezőelvét. Mingus esetében fontos megemlíteni azt a kvázi koncepció-folytonosságot is, ami darabjainak, témáinak folytonos újra elővételében öltött testet, ami persze – jazzről lévén szó – nem jelentene valódi újdonságot, nála azonban nem pusztán új ruhát öltöttek a korábbi témák, de halványan felsejlik ezen tendenciák mögött egy nem feltétlenül tudatos utalásrendszer, ami szintén egy nagyon érdekes aspektusa az ő művészetének.

Charles Mingus

A zenekarvezetői habitusával kapcsolatban rendszeresen érték olyan - nem is alaptalan - vádak, hogy szélsőséges hangulatingadozásai és hirtelen dühkitörései nem teszik alkalmassá a közös munkára.

Néhány zenész azonban egészen hosszú időt töltött el mellette, a dobos Dannie Richmonddal például 1957-től egészen a halálig, 22 éven át dolgozott együtt. Ami azonban a kvalitásait illeti, nagyon érzékenyen választotta ki azokat a társakat, akik képesek voltak megszólaltatni az általa megálmodott zenét, közben pedig szabat kezet kaptak ahhoz, hogy technikailag fejlődjenek, emellett bepillantást nyerhettek egy zseni alkotói módszereibe. Ez utóbbi aspektust a vele egykor dolgozó zenészek hajlamosak voltak később is felemlegetni. Mingus-szel játszani olyan volt, mintha egy zenei kurzuson vettek volna részt, ahol nem csak elméletet tanultak, de azt is, hogyan lehet ezt az elméletet változatos, gyakran ellenséges körülmények között a közönség számára is artikulálhatóvá tenni, vagyis átültetni a gyakorlatba. Nagyon érdekes a néhány évig mellette játszó Eric Dolphy szerepe, aki egészen rendhagyó hatással volt John Coltrane zenéjére is. A vele készült közös felvételeket hallgatva (ide kívánkozik a csak 2007-ben kiadott, de 1964-ben felvett Cornell című album) a kompozíciók teljes új karaktert kapnak, sokkal szellősebbek, gyakran elterpeszkednek húsz, harminc percen keresztül. Bizonyos elemek helyben rögtönzöttsége sokkal nyilvánvalóbbá válik, a hallgató egészen intim módon nyer bepillantást az alkotás folyamatába. Dolphy, mint a free jazz egyik központi figurája természetesen itt is hozza a rá jellemző, egészen hátborzongató, a szokásos skálákat figyelmen kívül hagyó hullámvasútjait a hangszerén, ugyanakkor mindvégig jól hallható, hogy mennyire együtt van a zenekar.

Mingus világát nagyban meghatározták a korai klasszikus zenei tanulmányai, de ennél is fontosabb korai hatásának tekinthető Duke Ellington zenéje, a blues és a gospel. Már fiatalon együtt játszott többek között Louis Armstronggal, de a zenei fejlődésére ebben az időszakban a legmélyebb hatást egyértelműen a bebop, főleg Charlie Parker tette. Magát még jóval később is Bird követőjeként aposztrofálta. Az ötvenes évek elején még főleg bebop zenészekkel kísért, a saját hangját igazán csak az étvized közepén kezdte hallatni. Ekkor, nagyjából a Pithecanthropus Erectus (1956) lemezzel kezdődik egy nagyon érdekes, szép ívű sorozat, amely aztán nem megtörik, inkább csak elhajlik egy másik irányba, valamikor a hatvanas évek első felében. Ebben az időszakban készülnek azok a lemezek, amelyek végképp elhelyezik Mingust a jazz óriásai között. A műfaj egyik vízválasztónak tekinthető évében (1959) adja ki az egyik legfontosabb lemezét Mingus Ah Um címmel, amelyen talán a legorganikusabban valósul meg a kollektív rögtönzés beépítése a kompozíciókba. Az egyes dalok karaktere egészen egyedülálló, szó sincs téma – szóló - téma felépítésről, az albumon végig roppant invenciózus módon felépített kompozíciók szerepelnek.

A hatvanas évek első felében aztán megjelenik a third stream hatása Mingus zenéjében, ezen a ponton hajlik meg az ív, hogy aztán a hatvanas évek végére mégiscsak megtörjön. Az 1963-ban kiadott The Black Saint and the Sinner Lady című hat tételből álló balett egy újabb különleges szintézis, amire az egy évvel korábban kiadott The Town Hall Concert már tett egy kíséretet, azonban csúfos bukással, hozzátéve, hogy a maga idejében még Mingus részéről is elutasított lemez helyenként csodálatos, bár kissé kidolgozatlan ötleteket rejt. Az évtized végén befejezte önéletrajzát (Beneath the Underdog), 1968-ban film is készült róla, a komponálást sem fejezte be, mégis érzékelhető volt egy erőteljes visszaesés. Az 1971-es Let My Children Hear Music nem csak a önmagára találást jelezte, de a régi szintézisek egy magasabb szinten történő visszatérését is. Ebben az évtizedben készült a Changes One, valamint a Changes Two címre keresztelt páros egy revideált zenekarral, köztük a néha (Devil Blues) egészen hátborzongató módon éneklő tenorszaxofonos George Adams-szel, helyenként pedig a korábbiaknál is nyíltabban politizáló módon (Remember Rockefeller at Attica, Free Cell Block F, 'tis Nazi U.S.A.). A Mingust ez idő tájt megtámadó ritka idegrendszeri betegség aztán előbb tolókocsiba kényszerítette, majd ez vezetett korai halálához is, 1979-ben. Mindössze 56 éves volt ekkor.

Folyamatos, kényszeredettségbe hajló különállása valóban eredeti életművet hozott létre, melynek legfőbb mozgatórugója mindvégig a Mingus személyiségének polarizáltságát is megtermékenyítő feszültség volt. Ennek a feszültségnek a fő forrása természetesen a faji előítéletek között keresendő, amihez csak üzemanyagot szolgáltatott a személyiségének mélységében húzódó naivitása. Részben ennek is köszönhetően bukott meg az a lemezkiadó (Debut Records), amelyet Max Roach-csal alapítottak 1952-ben, és amellyel a zene tulajdonjogát akarták visszahelyezni a zenészek kezébe, évtizedekkel megelőzve a saját korukat. Az életműve, bár idejekorán megszakadt, mégsem tekinthető befejezetlennek, sokkal inkább az életen át tartó türelmetlen küzdelem és feszültség monolitjának, amely, sajnos mára sem vesztett aktualitásából, és amelyen ennek ellenére minden pillanatban átsüt a művészet derűje.