Jazz/World

Ki volt Miles Davis? II.

2016.04.02. 09:24
Ajánlom
Jazz-zenészekről szóló portrésorozatunkat Miles Davis életművének második fejezetével folytatjuk.
Olvasd el az előző cikket ide kattintva!

Miles Davis és a jazz viszonyában már az ötvenes évek második felében megjelentek az első repedések. Ez persze korántsem jelentett azonnali szakítást a műfajjal, sokkal inkább a jazz eszköztárának újabb aspektusainak felfedezését, azok fokozatos elhagyását, a végső, az absztrakció határán játszó stádiumot követően pedig a továbblépést. Ez a továbblépés azonban legfeljebb részleteiben merített a rock zenéből, bizonyos elemeiben megmaradt jazznek, ugyanakkor megkérdőjelezte a zene néhány, korábban evidensnek hitt sajátosságát, folyamatként ábrázolva azt. A hatvanas és hetvenes évek korpuszán végighaladva a legérdekesebb mégis talán az, ahogy megmutatkozik a változás fokozatossága. Davis számára a jazz addig volt kifejező, amíg ki nem merítette annak eszköztárát, közben – a hatvanas évek végére – a műfaj maga is félig múltbelivé lett, legalábbis, ami a zenei fősodort illeti, Davis szemében pedig egyszerű faji címkévé vált. Nem tehetett mást, tovább kellett lépnie, rá jellemző módon azonban nem pusztán együtt haladva a korszellemmel, de előrevetítve a jövőt is.

Miles Davis

Miles Davis (Fotó/Forrás: Anton Corbijn)

A sorozat előző részében tárgyalt Kind of Blue-n játszó zenekar csupán néhány hónapig maradt együtt, Bill Evans helyét pedig átvette a Freddie Freeloader című bluesban zongorázó Wynton Kelly. Cannonball Adderley csupán néhányszor lépett fel velük élőben, 1960-ban pedig távozott John Coltrane is, hogy megalakítsa saját kvartettjét - Elvin Jones dobossal, a korábbi Davis kvintettben játszó Paul Chambers bőgőssel, valamint McCoy Tyner zongoristával -, amely aztán rövid idő alatt a korszak egyik leginkább meghatározó jazz-zenekarává vált. Davis következő évei elsőre talán megtorpanásnak látszó érdekes átmenetet jelentenek. Coltrane-t előbb Sonny Stitt váltotta, mélyen a bebopban gyökerező stílusa miatt azonban hamarosan Hank Mobley érkezett a helyére. Mobley-val a kvintett hard bopot játszott, kevésbé keményen, mint Philly Joe Jonesszal, ugyanakkor Mobleynak köszönhetően valami ellenállhatatlanul kábító, bluesos hangvétellel. Az 1961-ben felvett és megjelent Someday My Prince Will Come lemezen két szám (Someday My Prince Will Come, Teo) erejéig visszatért Coltrane, a felvételeken pedig részt vett Philly Joe Jones is, azonban az ő közreműködése (Blues No. 2) csak az album 1999-es újrakiadásán jelent meg. A lemez egyértelműen modális stílusban készült, ugyanakkor határozottabb, bluesos kontúrokkal. Mobley helyére aztán a kevésbé melodikus stílusban játszó és a kor avantgarde irányzatai közt egy kissé otthonosabban mozgó George Coleman került. A vele készült 1963-ban a Seven Steps to Heaven című albumon szerepel először Davis következő kvintettjének magja: a mindössze 18 éves dobos, Tony Williams, a bőgős Ron Carter és a zongorista Herbie Hancock. A lemez érezhetően kötődik Davis korábbi formációihoz, Coleman képes ugyan aritmikusabb játékra, a korszak koncertfelvételein azonban jól hallható, hogy a ritmusszekció visszafogottabban tologatja a tempókat, mint a későbbi években, a két fúvós játéka ugyan jól illeszkedik egymáshoz, de pontosan az a feszültség hiányzik a játékukból, amit Davis mindig is keresett. Coleman utódja Sam Rivers lett, de mindössze egyetlen turné erejéig, az ő játéka túl szabad volt, végül 1964-ben Wayne Shorter került a helyére és kialakult Miles Davis második nagyszerű kvintettje.

"...nem előzték meg a korukat. Ők voltak az idő.”

Shorter érkezésével nem csupán egy új tenoros érkezett a zenekarba, hanem egy merőben új hozzáállás is, amely a zenei kísérletezést helyezte a középpontba.

Miles Davis második nagyszerű kvintettje nem pusztán zenét játszott, sokkal inkább játszott a zenével,

miközben hallhatóvá tette azt a folyamatot, amelynek során a jazz eljutott annak szabad formájáig, anélkül, hogy maga átlépte volna a határt, ehelyett roppant elegánsan egyensúlyozott a dolgok határán. A zenekart olyan egymásra-utaltság jellemezte, amely egészen ritka a jazz történetében. Davis már az elején kikötötte, hogy a zenéjüknek közös alkotásnak kell lennie, bár a fő dalszerző Shorter volt, a tagok mindegyike kivette a részét a dalok megformálásából. A pofátlanul fiatal Tony Williams volt a zenekar motorja. Nagyon kevés dobos van, aki úgy tudja mindvégig megtartani a swing érzetet, hogy közben folyamatosan variálja a tempót és képes bárkihez igazodni. Carter és Hancock rugalmasan kezelték a saját szerepüket a zenekarban, ráadásul nem csak hangszerük mesterei voltak, de tisztában voltak azzal az elméleti háttérrel, amelyet a fellépések alkalmával tártak a hallgatók elé.

A zenekar első lemeze 1965-ben jelent meg E.S.P. címmel, helyenként rendkívül bonyolult szerzeményekkel, az egy évvel később kijött Miles Smiles már tartalmazott néhány rendhagyó ritmikai elemet, emellett Hancock időnként kiállt, kihúzva a harmóniai talajt a zenészek alól, akik ennek köszönhetően szabadon terjeszkedhettek bármilyen irányba. Az 1967-es Nefertiti címadójában aztán ennél is messzebb ment a zenekar:

Ez volt az első olyan Davis-dal, amely egyáltalán nem tartalmazott szólót.

A témát időnként uniszónóban, máskor egymás mellett elcsúszva játszó fúvósok jelentették a hátteret, miközben a ritmusszekció folytonosan variált. A háttér került a darab fókuszába.

A rock jellemző 2/4-es lüktetése helyenként már a hatvanas évek közepén is megjelent Tony Williams játékában, ahogy a hangsúlyok érdekes eltolása is, azonban azok a vádak, amik Miles Davist érték, miszerint pusztán a divatot követve játszik rock zenét, teljességgel alaptalanok. Nem játszott rock zenét. A nagyon leegyszerűsítve fúziósnak nevezett korszaka egyáltalán nem tekinthető homogén egésznek, sokkal inkább szerteágazó kísérletezésnek, amely ezzel együtt is nagyon szép ívet kapott, akkor is, ha ez az ív sajnálatosan megtört, mielőtt eljutott volna önmaga zenitjéig.

Az elektromos hangszerek és a gitár először az 1968-ban megjelent Miles in The Sky című lemezen jelentek meg, az igazi váltást azonban az egy évvel később megjelent In A Silent Way, de főleg az 1970-es Bitches Brew jelentette. Utóbbi jelentősége a teljes életművet tekintve csak a Kind of Blue-éhoz mérhető. A hetvenes évek mértékadó fúziós zenekarait (Weather Report, Mahavishnu Orchestra, Headhunters, Lifetime, Return to Forever,) kivétel nélkül olyanok alapították, akik játszottak ezen az albumon. Az album végső formába öntésében óriási szerepe volt a producer Teo Macerónak, aki már a korábbi Davis lemezeken is gyakran működött közre kvázi zenei rendezőként. A korszak albumainak többsége az ő vágásának köszönhetően lett koherens egész.

Miles Davis lakásában

Miles Davis lakásában

Az utókor összefoglaló kiadványait (Complete...sorozat) hallgatva szépen megmutatkozik, hogy mennyire gyorsan változott Davis zenéje az 1969 és 1972 között eltelt időszakban. Néhány hónappal a Bitches Brew kiadását követően a zenészek köre még inkább kibővült és megjelentek bizonyos indiai hangszerek (szitár, tabla), azonban csupán színező elemként, a dalok pedig átalakultak fura, szélesen terpeszkedő meditációkká, amelyek gyakran egyetlen téma folytonos ismétlése köre szerveződtek. 1970-ben aztán csatlakozott a zenekarhoz előbb Keith Jarrett billentyűs, majd Michael Henderson basszusgitáros, akik alapvetően alakították át Davis zenei anyagát. Jarrett alig egy évig volt a zenekar tagja, ez idő alatt nagyon szépen megmutatkozott Davis feszültségek iránti vonzalma és az, ahogy ezt a vonzalmat felhasználja a zenei fejlődés érdekében. Mikor az egyébként a zenekartól gyökeresen eltérő hátterű Jarrett elkezdett szólózni rendszeresen kiállította a zenekart:

Ne kövessétek azt a marhát!”

- mondta, így Jarrett-nek mindenfajta zenei alap nélkül kellett átverekednie magát a szólóin. Michael Henderson szerepe viszont egészen alapvető. Ő egészen Davis 1975-ös visszavonulásáig maradt a zenekar tagja könyörtelen vampjével alapvetően határozta meg a zenekar helyenként funkos stílusát.

Az 1972-es On The Corner Stockhausen ihlette kozmikus lebegése, hihetetlenül feszes és durva ritmusai évtizedekkel jártak a saját koruk előtt és találkoztak teljes értetlenséggel a kritikusok a közönség részéről egyaránt, ez azonban már a visszavonulás fázisának a nyitánya volt. Davis szervezete megsínylette az évtizedeken át tartó elkötelezett önpusztítást, egészségügyi problémái miatt majdnem egy teljes évig nem lépett fel, majd újraszervezte a zenekarát, az utolsó évek élő fellépésein pedig leszámolt a pop és jazz olyan alapvető formáival, mint például a dal. Már a hatvanas években is próbálkozott azzal, hogy a koncertjeit szvitekké alakítsa, a dalok szünet nélkül folytak egymásba, itt azonban már nem voltak dalok, csak zenei folyamat. Az időnként változó összetételű együttesét néha kézjelekkel, majd egyre inkább zenei akadályokkal instruálta, így alakítva ki egységeket a folyamaton belül. Az 1975-ös Herbie Hancockkal közös japán-turnét követően aztán visszavonult. Eredeti tervei szerint csupán fél évre. A fél évből aztán végül nagyjából öt év lett, ennek az időszaknak a gengszterfilmmé alakított krónikája a mostanában bemutatott Miles Ahead című mozi.

A fél évtizedes visszavonultsága alatt csupán néhány felvétel készült, ezek mindegyike kiadatlan maradt, a nyolcvanas évekre viszont a korábbiaktól teljesen eltérő zenei világgal tért vissza. Ennek az évtizednek a diadalmenete már nem feltétlenül a zenei újításokról szólt, az albumok inkább csak a megérdemelt Pantheonba vonulás háttérzenéjét jelentik. Muzsikájának sűrűsége, hangszerének halvány sziluettjei leginkább a szintén ebben a korszakban készült festményeit juttatják az hallgató eszébe. A nyolcvanas években már a közönség felé érzett háláját is hajlamos volt kimutatni, a személyiségének ezek a részei azonban már korábban is inkább a sajtó és a közönség által mesterségesen felnagyított vonások voltak. Eddigre nem egyszerűen viszonyítási pont, de a huszadik század zenéjének egyik legalapvetőbb, legmeghatározóbb alakja lett, aki képes volt a műfajokon túllépve megragadni a különböző korszakok esszenciáját és hangokba öntve formálni is azokat.

A Sötétség Hercege 1991-ben halt meg.

Programkereső

Legolvasottabb

Vizuál

Online nézhető az utóbbi évek egyik legszebb hazai természetfilmje

Tavaly került a mozikba Fehér Zoltán hazánk vadvizeit bemutató filmje, a Vad víz – Aqua Hungarica melyet most már otthonról is megtekinthet a közönség.
Könyv

Vámos Miklós: Zenére legalább annyira szükségünk van, mint tejre és kenyérre

Vámos Miklós ismét megmondja, mit érdemes elolvasni. Ezúttal Kollár-Klemencz László a Magvetőnél megjelent Öreg Banda című, legújabb családregényét ajánlja olvasóink figyelmébe.
Klasszikus

Új vezetőt kapott a Fesztivál Akadémia Budapest

Dr. Egri Gábor kulturális menedzser lett a Fesztivál Akadémia Budapest új igazgatója. A szakember korábban a Müpa értékesítési és marketingigazgatójaként, valamint több hazai és nemzetközi intézmény és projekt vezetőjeként és tanácsadójaként vált ismertté.
Könyv

Elhunyt Fenákel Judit író, újságíró

Január 13-án, 85 éves korában elhunyt Fenákel Judit, számos regény és novelláskötet szerzője, a Szépírók Társaságának tagja – tette közzé a Múlt és Jövő folyóirat.
Plusz

Újcirkusz-előadás és Bartók arab népdalgyűjtései a Bartók Tavasz programján

Új fellépőket jelentettek be az idei Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek programjából, a fesztiválhoz új helyszínként a Magyar Zene Háza is csatlakozik.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Jazz/World ajánló

Szerb Újévi mulatsággal nyitja az évet a Fonó

Már-már hagyomány a Fonóban, hogy a város legnagyobb szilveszteri vonós táncháza után januárban a déli szláv népek szokásai szerint is elbúcsúztatják az óévet és köszöntik az új esztendőt! Január 13-án a Szerb Újévi mulatságon fellépnek a Babra és a Poklade zenekarok, valamint vendégük, Djordje Davidović szerb harmonikaművész. Bárki csatlakozhat a délszláv táncházhoz, de azt is várják, aki csak hallgatná a vérpezsdítő balkáni zenéket!
Jazz/World ajánló

Világhírű vendégekkel és az Átlátszó Hanggal kezdi az évet a Modern Art Orchestra

A Modern Art Orchestra Art of Virus című kezdeményezésének egyes számú ágának műveit hallhatja a közönség január 16-án a BMC-ben Vajda Gergely és ifj. Kurtág György, a projekt két zeneszerzőjének közreműködésével.
Jazz/World ajánló

14. születésnapját ünnepli a Budapest Jazz Club

Három virtuóz szaxofonos felejthetetlennek ígérkező produkciójával ünnepli 14. születésnapját a Budapest Jazz Club 2022. január 8-án.
Jazz/World gyász

Elhunyt Dobos Attila 

Dobos Attila zeneszerző, táncdalénekes a hatvanas években a Táncdalfesztiválokon vált ismertté. A művész 80 évesen, hétfőre virradó éjjel hunyt el budapesti otthonában - erősítette meg a hírt az MTI-nek testvére, Dobos Zsuzsanna.
Jazz/World interjú

Lovasi András: A rock and roll lassan el fog tűnni

Lovasi András harmadik szólóalbuma, a Grand Hotel Halmahera könyv formájában jelent meg. Halmahera, a csendes-óceáni sziget valóban létezik, az elvágyódás motívuma sem új a magyar folklórban, az mégis kérdéses, hogy van-e olyan hely a világon, ahol még minden szép és jó.