- Engedje meg, hogy egy kissé megkésve gratuláljak 60. születésnapjához.

- Ilyen öreg lennék már? És képzelje, most volt a házassági évfordulóm is!

- Hányadik?

- A harmincötödik: ugyanazzal a nővel élek huszonöt éves korom óta!

- Harminchárom és fél év után látogat ismét Budapestre, hisz legutóbb 1972 szeptemberében volt itt a Cannonball Adderly Sextett-tel. Emlékszik még erre?

- Igen, emlékszem a koncertekre, az egész európai turnéra. Számomra nagyon emlékezetes Budapesttel kapcsolatban, hogy ott ettem a legjobb tésztát életemben.

- Milyen tészta volt?

- Csak egy bolognai spagetti. Eszméletlenül jó volt!

- Örömmel hallom! Hány Grammy-díjat nyert eddig életében? Számolja egyáltalán?

- Nem. Az az igazság, most sem nyertem, viszont nagyon jó érzés Grammy-jelöltnek lenni. Jelöltek már vagy tizenkét-tizenöt alkalommal, például Natalie Cole zenei rendezőjeként.. (Valójában az idei „T-Jam“ volt a huszonegyedik jelölése. P. K.) Már nem is számolom. Soha nem nyertem még Grammyt mint előadó. Kétszer nyertem Dianne Reeves, egyszer-egyszer pedig Miles Davis és Rachelle Ferrell producereként. Azt reméltem, hogy idén megkapom, de nem sikerült.

- A „T-Jam“ című dalával jelölték a legutóbbi, „Duke“ című albumról. Ha jól tudom, ezt a darabot is eljátssza a Budapest Jazz Orchestrával áprilisban.

- Igen, Maloschik Róbert, a koncert szervezője kijelölt nekem négy számot a CD-ről, én pedig hozzátettem további négyet a régebbi repertoáromból.

- Ha jól tudom, erre az alkalomra egy big band hangszerelés is készül...

- Elküldtem az eredeti hangszerelést a zenekarnak, hogy írják át big bandre. Szeretném, ha úgy játszanánk, ahogy a zenekar szeretné.

- Ritka alkalom az életében, hogy csak egy koncert kedvéért jön át Európába?

- Nem ettől különleges ez az esemény, csináltam már ilyet többször is. Az teszi igazán kivételessé, hogy 1972 óta nem voltam Budapesten. Biztos vagyok benne, hogy sok minden megváltozott, de remélem, a város látványa és érzete hasonló lesz, mint akkor. Meg kell mondanom, imádtam a közönséget, Budapestet is nagyon megszerettem. Igazán jó volt Önöknél szerepelni. Sok ember azóta sem hallott játszani, sokukkal nem találkoztam az elmúlt időben, úgyhogy nagyon várom már, hogy ismét eljöhessek, és találkozzak néhány emberrel, akik élvezték a muzsikát 1972-ben. Úgy érzem, a mostani koncert egy csomó új ismeretséget fog hozni, és nyitott vagyok arra, hogy akár többször is megismételjük a koncertet.

- Gyakran játszik big banddel?

- Sajnos messze nem olyan gyakran, mint szeretnék. Az elmúlt években a saját igényeimhez képest elég kevés koncerten játszottam big banddel. Ennek kapcsán felépítettem egy repertoárt, és a következő nagy tervem egy big band-lemez elkészítése. Már most van elég anyagom két vagy akár három ilyen lemezre. Szóval alakulnak a dolgok.

- Beszéljünk egy kicsit Önről! Nemrég olvastam valahol, hogy a zeneszerzés szak mellett harsona szakon is szerzett diplomát. Segítette Önt harsonás múltja a rézfúvós hangszerelésben?

- Hát, ezt nem mondhatnám... Elmesélem a harsonával való kapcsolatom történetét. Az egyetemen, a San Francisco-i Konzervatóriumban volt egy rézfúvós, pontosabban harsonás ösztöndíj, viszont nem volt harsonás hallgató. Úgy döntöttem, megpályázom, hogy ebből a pénzből fizethessem a tandíjamat. Végül három egymás utáni évben is megnyertem az ösztöndíjat. Az egyetlen ok, amiért felvettem a harsonát, ez az ösztöndíj volt. Így aztán elvégeztem ezt a szakot is, de őszintén szólva soha nem izgatott a harsona mint hangszer. Összesen egy kivétel volt. Frank Zappa valahonnan megtudta, hogy az egyetemen harsonázni tanultam, úgyhogy az első évben, amikor együtt játszottunk, rávett, hogy harsonázzak a zenekarában, a Mothers of Invention-ben. Ilyen felállással készült a „Chunga's Revenge“ és a „200 Motels“ című lemez is.

- Játszott-e valamikor magyar zenészekkel?

- Volt egy időszak az életemben, amikor alig vállaltam élő koncertet, inkább stúdióban dolgoztam, meg mások lemezeit raktam össze. Ebben a nagyjából húsz évben előfordult, hogy csak négy-öt napot voltam távol a stúdiótól, például felléptem a Montreal Jazz Fesztiválon. Ebben az időben rengeteg európai zenész barátommal szakadt meg a kapcsolat.

- Beszéljünk a budapesti koncertről! Ha jól értesültem, a koncert első felében jazz standardokat fognak játszani. Csak zongorázni fog, vagy énekel is néhány számban?

- Kicsit nehéz az éneklésről beszélgetni, mert fáradt a hangom. Miközben az új lemezemen dolgoztam, rengeteget kellett énekelnem, úgyhogy főleg játszanék. Mivel tudom, hogy Ön is énekes, bevallhatom, az éneklés nem megy könnyen. Elsősorban zongorista vagyok, és az is maradok. A hangom egyre romlik, mélyül, úgyhogy az összes magas hangot elhibázom... Ezzel együtt van néhány szám, amelyben szívesen énekelnék is, de ezt meg kell beszélni a többiekkel. A koncert második részében talán mikrofont ragadok. Meglátjuk.

- És a „The Duke“ című témában?

- Tudja, néhány éve felkértek, csináljak egy emlékkoncertet Duke Ellington tiszteletére. Ez a születésnapján volt, és eldöntöttem, írok néhány számot kimondottan erre az alkalomra: big band-zenét. A „The Duke“ című dalban alapvetően róla beszélek. Borzasztóan szeretném eljátszani ezt a dalt Budapesten. Elénekelné velem? Tudja, ez egy duett. Úgyhogy korábban írtam is egy e-mailt Maloschik Róbertnek: ha talál egy jó énekest, akkor mindenképp előadnám ezt a számot. És ő Önt ajánlotta. Ez egy igazi big band-hangszerelés, és a lemezen is nagyon jó a Take 6-szel, illetve van egy koncertfelvétel is, ahol Rachelle Ferrell énekli. Ez a szám emléket akar állítani Duke Ellingtonnak, arról szól, mennyire jó muzsikus volt. Benne van?

- (P. K. zavartan nevet.) Ezen kívül milyen számokat fognak játszani a koncert második felében?

- Még nem tudom. Kezdésként Maloschik Róbert javasolt négy számot, a „Trust“-ot, a „Homeland“-et, a „T-Jam“-et és a „Hybrids“-t. Erre én is négy számot javasoltam neki, a „Brazilian Love Affair“-t, a „The Duke“-ot, a „Going Home“-ot és a „Little Mystery“-t. Ezek szerintem érdekesek lehetnek, és elküldtem a kottákat. A Budapest Jazz Orchestra által küldött tizenötös listából az első részbe kiválasztottam hatot. A végleges sorrendet még meg kell beszélnünk.

- És a „Trust“ (Bizalom)?

- Ehhez a számhoz szöveget is írtam, de a felvétel során eldöntöttem, nem akarom, hogy szövege is legyen ennek a dalnak. Sokat gondolkoztam rajta, és arra jutottam, hogy mindenki tudja, mit jelent a bizalom, szóval nincs értelme semmi mást mondani erről. Végül ezt az egy szót hagytam benne. Számomra ez egyfajta gospel. Ha a fiúknak tetszik, el tudom küldeni nekik, hogy áthangszereljék big bandre. Nagyon szeretem mások hangszereléseit játszani. Ebbe a számba mindenképp rengeteg zongoráznivalót kell betenni, mert ettől lesz gospel-íze a dalnak.

- A beszélgetés elején említette a tésztát. Áruljon el valamit kedvenc ételeiről!

- A környezetemben a tésztaimádatra új szavak születtek Például a rastafari mintájára engem pastafarinak hívnak, meg pastaholic-nak. Hozzá kell tennem, tésztafüggő vagyok, úgyhogy megtanultam kontrollálni magam. Jelenleg egy héten csak egyszer eszem tésztát, amit magam készítek. Kedvelem a piros mártásokat. Tejszíneseket már nem szabad ennem, mert túl zsírosak. A bolognain kívül is mindenfajta tésztához csinálok piros mártást – egyszerűen imádom!

- Mit üzen a budapesti közönségnek?

Nagyon várom már, hogy Budapesten legyek, és játszhassak a legjobb magyar big banddel. Remélem, mindenki ott lesz, és jól fogjuk érezni magunkat, ahogy megszólal a zene és beindul a vibrálás. Garantálom, aznap este ez lesz a legjobb koncert a fővárosukban. George Duke a Budapest Jazz Orchestrával? Kihagyhatatlan.

NÉVJEGY
George Duke 1946. január 12-én született San Raphaelben (California). Négy évesen egy Duke Ellington-koncerten döntött úgy, hogy zongorista lesz. 1966 és 1969 között önálló jazztriójával szerepelt a helybeli Half Note klubban, ahol egy akkor még ismeretlen énekes, Al Jarreau lépett fel vele rendszeresen, majd 1969-ben csatlakozott a trióhoz a francia hegedűs Jean-Luc Ponty. Kaliforniai turné, fellépés a Newport Jazz Fesztiválon, majd óriási sikerű európai koncertkörút következett. Duke 1969 végén Frank Zappa meghívására csatlakozott a Mothers of Invention nevű együtteshez. 1970 végén a legendás altszaxofonos, Cannonball Adderley hívta combójába: Duke ezzel a formációval járt életében először hazánkban 1972 szeptemberében az Erkel Színházban. 1973 és 1976 között Duke ismét Frank Zappával szerepelt, majd a dobos Billy Cobhammel turnézott és készített lemezt. Ekkor jelent meg első önálló LP-je is, a „From Me to You”, a nagy áttörés azonban 1978-ban következett be, amikor a funky jellegű „Reach For It” aranylemez lett. George Duke az 1970-es évek vége óta zenei rendezőként, producerként is nagy sikerrel dolgozik. Első felfedezettjei között van Raoul de Souza brazil harsonás és az azóta legendává vált énekes, Dee Dee Bridgewater. Az 1980-as években három LP-t készített Stanley Clarke basszusgitárossal. 1992-ben „Snapshot” című CD-je öt héten át vezette a Billboard Magazin „Top Contemporary Jazz Albums” listáját. 1997-ben jelent meg harmincadik lemeze saját neve alatt. Huszonegy jelölésével ő a valaha élt legtöbb Grammy-díjra jelölt jazzművész (igaz, ebbe beleszámítanak a pop- és R&B kategóriák is).