A Magyar Művészeti Akadémia elismerésének átvételekor megemlékezett a szüleiről, akiktől a tehetségét örökölte. Úgy fogalmazott: „A tehetség nagy adomány, de veszélyes is tud lenni, ezt tudom magamról.” A Snétberger Zenei Tehetség Központ zenei és művészeti igazgatójaként a romák társadalmi felzárkózásának elkötelezettje, Magyar Tehetség Nagykövet. Hogyan talált rá a saját útjára?
Nehéz körülmények közül jövök, de gyerekkoromban, a hatvanas években több salgótarjáni család hozzánk hasonlóan nagyon küszködött. Heten voltunk testvérek, a zene édesapánkon keresztül mindig velünk volt, és ez meghatározta a mindennapjainkat. Ha a zene nem lett volna, nem is tudom, mi történt volna velünk…
Hogyan gondolkodtak a zenei tehetségről a családjában?
Azzal nem nagyon foglalkoztak, ki hogyan játszik, olyan természetesnek tűnt, ha van három fiútestvér, akkor mind a három nagyon jól gitározik. Nekem ez lett a pályám, a többieknek megmaradt hobbinak. Tizennégy évesen beiratkoztam a zeneiskolába, akkoriban ébredtem rá, hogy mit jelent a tehetség, mennyi mindent köszönhetek apámnak, aki mindig mellettem volt.
Tanította?
Csak annyit mondott:
Nyisd ki a füled!
Már konzervatóriumba jártam, amikor elgondolkoztam azon, mi mindent tudott az én apám: teljesen autodidakta volt, de nekem a mai napig csoda, miket művelt a gitáron! Nem tudom, honnan vette, kitől tanulta, hiszen abban az időben sem videómegosztó, sem közösségi média nem létezett. Más világ volt.
Snétberger Ferenc a Magyar Kultúra Napja Gálaesten a Pesti Vigadóban (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)
Büszke volt a fiaira?
Nem mondta, nem is nagyon mutatta ki, mégis láttam rajta, milyen büszke rám, amikor első díjat nyertem a megyei hangszeres versenyen. Annak tényleg örült, és máskülönben is mindig óvott, féltett, hogy mi lesz velem. Anyagilag nem tudott támogatni, amikor Pestre kerültem, az borzalmasan nehéz időszaka volt az életemnek, mert nem volt hol laknom, ismerősöknél aludtam, egyiknél egy hónapot, a másiknál a következőt… Tényleg nagyon nehéz volt, emlékszem, elhelyezkedtem a vendéglátásban, hogy meg tudjak élni valahogy, közben nem tudtam bejárni rendesen az órákra, ráadásul a konziban a zongora is kötelező volt, de nem tudtam hol gyakorolni… Majdnem otthagytam az iskolát. Elegem lett, hazamentem, aztán valahogy csak össze kellett magamat szedni.
A Snétberger Zenei Tehetség Központ is ebből a motivációból született?
Ezt a kiszolgáltatott időszakot én nem felejtem el: sokat kallódtam jobbra-balra...
Ha nem találkoztam volna azokkal, akik láttak bennem valamit, akik tényleg segítettek, akkor lehet, hogy most nem beszélgetnénk itt.
Nehéz és rögös utam volt, de nem csak magamról beszélek, mert sok mindent láttam, sokféle kallódást, amikor Pestre kerültem. Sok szerencsével valahogy túljutottam a nehézségeken, és már akkor megfogalmazódott bennem: ha nekem sikerül, amint lehetőségem lesz rá, iskolát alapítok a hátrányos helyzetű gyerekeknek, hogy segítsem egyengetni a karrierjüket, hogy átadjak valamit abból, amit megtanultam. Jövőre lesz tizenöt éves az iskolánk.
Snétberger Ferenc (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy akinek tehetsége van, annak minden megadatott.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű! Abban a nehéz időszakomban nekem is többen mondogatták: „Ha én úgy tudnék gitározni, mint te, már rég világhírű lennék!” Hát ez nem így működik! A tehetség tényleg nagy adomány, de közben tudni kell bánni az adottságainkkal. Hogyan lehet jó irányba vinni a tehetséget, hogyan lehet megmaradni a siker útján? Sok karriert láttam én már hihetetlen gyorsasággal felívelni, és azt is láttam, hogy a nagy tehetség egyszer csak eltűnik: senki nem hall róla többet. Mi történt? Jött egy akadály, amit nem tudott kezelni, ami blokkolta a tehetséget.
Berlini tanári tapasztalataira építve, számos szakember és művész bevonásával dolgozta ki oktatási modelljét. Hitvallása, hogy a zene felemel. Előfordul, hogy értetlenségbe vagy akadályokba ütközik tanítás közben?
Klasszikus darabokat játszottam nyolc-tíz éves gyerekeknek, amikor az egyikük megszólalt: „Szeretném ezt holnap megtanulni.” Mondom neki: „Igen, holnap?! Nekem évekbe telt, mire megtanultam ezt a darabot. Mindennap eljátszom, hogy jobb legyen.”
Gyakori tapasztalatom, hogy a fiatalok fel sem tudják fogni, micsoda munka van a sikerben, ezért mindig elmondom nekik, hogy húsz százalék a tehetség – a többi rajtuk múlik.
Sokat kell foglalkozni velük, hogy ne álljanak le, ne elégedjenek meg azzal, ahol éppen tartanak. Az ember élete végéig tanul. A gyerekeket is erre biztatom: akkor is gyakoroljanak, ha megvan hozzá a tehetségük, de ha nem megy olyan jól a játék, akkor is csinálni kell, mert így alakul ki egyfajta rutin. Szóval folyamatosan biztatom és sokféle tanáccsal támogatom a növendékeket.
Hogyan formálja személyiségüket a művészettel nevelés?
Megfigyelhetők változások, de ez a módszerünknek is köszönhető. Sokat játszunk a gyerekekkel, figyelünk rájuk, biztatjuk őket, tehát nem úgy foglalkozunk velük, mint egy átlagos zeneiskolában, ahol pontról pontra haladnak, tanrend szerint. Sok helyen épp a gyerek kreativitását teszik tönkre ezzel. Nem tudom, hogy van vele, de én tisztán emlékszem arra, hogy a gyerekek, mielőtt még iskolába mennek, mennyi kreatív, érdekes dolgot kitalálnak. Lehet ez rajzolás, zene, bármi, aztán bekerülnek az iskolába, ahol más a szisztéma, és az ötletek, a kezdeményezések lassan eltűnnek. Sok tehetség elvész, még mielőtt észrevennék, kibontakoztatnák. Különösen a vidékieknek nehéz megkapaszkodniuk.
Snétberger Ferenc a Magyar Kultúra Napja Gálaesten a Pesti Vigadóban (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)
Milyen nehézségekkel küzdenek?
Programunk a Nemzeti Tehetség Központtal együttműködésben valósul meg, de idén már lerövidült a kurzusok ideje, pedig a mentorprogram a munkánk alapja. Csak remélni lehet, hogy folytatódhat a mentorálás Felsőörsön!
Ha ez elvész, akkor mi lesz a gyerekekkel?!
A Snétberger Alapítványnak van egy korszerűen felszerelt stúdiója Budapesten, ahova a vidékiek is el tudnak jönni hétvégenként. Amikor hazautazom, be vannak osztva hozzám: lehetnek zenekar, kamarazenekar, vonósnégyes vagy jazzkombó tagjai, akikkel foglalkozom. Csapatban könnyebb. Próbálnak közösséget kialakítani otthon is, sokan eleve zenészcsaládból jönnek, még ha már nem is művelik, mert nem tudnak megélni belőle. Többen a zenei pályáról is lebeszélnék a gyerekeiket, de aki ebben nőtt fel, az imádja, és el sem tudja képzelni az életét máshogy, csakis zenészként. Sok a megoldatlan helyzet, mindenesetre már az is nagy segítség, hogy feljöhetnek a budapesti stúdióba, és ott foglalkozom velük. Felsőörsön szintén együtt játszanak a gyerekek, de nemcsak zenélnek, hanem erős szociális kapcsolat is kialakul köztünk. Nehéz erről beszélni, ezt látni kellene: honnan jönnek, hogyan viselkednek nálunk… Vannak mélypontok, olyankor a mentoraim segítenek, „felépítik” őket, mennek családlátogatásra – mindent tudnak a gyerekekről. A folytatás miatt is nagy szükség van a mentorprogramra: már jön a következő casting, és hihetetlen, mennyien jelentkeztek! Persze érthető is, hiszen mindenki kiutat keres a bizonytalanságból. Évente ötven-hatvan gyerek szeretne bekerülni a programba, ebből húsz-huszonötöt tudunk felvenni, és mindig vannak olyanok is, akik rendszeresen visszajárnak.
Snétberger Ferenc is gyakran jön haza. Bizonyára óriási várakozás előzi meg az ötszörös Grammy-díjas Dianne Reeves jazzénekessel közös koncertjét március 31-én a Müpában. Telt házra számít?
Telt ház van. Nagyon megtisztelő, hogy az évad művészének választottak a Müpában: az ezzel járó koncertsorozat első estjén volt a nagyszabású, Movements című kompozícióm ősbemutatója még novemberben. Decemberben a Snétberger Trióval léptem fel, vendégként Matthieu Michel svájci trombitás fújta. A harmadik koncerten, március 31-én Dianne Reeves énekel, zongorán játszik a szintén Grammy-díjas John Beasley, és velünk muzsikál a jazzbőgős-zeneszerző Barcza-Horváth József, illetve a fiam, Toni Snétberger dobos. Izgalmas este lesz, elektromos és akusztikus gitáron is játszom, a darabokat pedig hol duók, hol triók, hol a teljes fellépőgárda szólaltatja meg.
Szerző: Tóth Ida
Fejléckép: Snétberger Ferenc (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
hírlevél
