Hogyan született meg a lemez ötlete?
Két évvel ezelőtt egy budakalászi koncertemet véletlenül meghallotta Miquèu Montanaro francia muzsikus-zeneszerző. Később felvettük a kapcsolatot, találkoztunk, sokat beszélgettünk, s így jött az ötlet, hogy ír nekem dalokat, rólam, az életemről. Évekig rögtönzésszerűen készültek a szövegek, életrajzi emlékeimből, gyerekkoromról, a múltamról, pillanatnyi hangulatokból.
Kicsoda Miquèu Montanaro, mit tudhat róla a magyar zenekedvelő közönség?
Univerzális muzsikus, megannyi hangszeren játszik. Lételeme az improvizáció. Néhány közös fellépésünk is volt. Rám tudott hangolódni, ráérzett arra, mi foglalkoztat, mit szeretnék magamból megmutatni.
Nem okoz gondot, hogy ön franciául énekel a lemezen? Hiszen ezeket a dalokat nem ismerheti még a magyar közönség.
Remélem, hogy ráismernek a hangulatokra, hogy működik a hatás, ugyanis a lemezhez mellékeltük a francia szövegek fordítását. Jeney Zoltán író-műfordító készítette a magyar változatot.
Elégedett vele?
A legteljesebb mértékben. Olyan szövegváltozat született, amiből nagyon átjön az eredeti szándék. A fordításnak köszönhetően jól énekelhetőek magyarul is.
Ezek szerint magyarul is elő fogja adni?
Ez azért bonyolultabb valamivel. Mivel az érzéseimet kifejező szövegek franciául születtek meg, főként ebben a kontextusban tudom igazán átélni őket. De
nagy a kísértés, és tervezem, hogy előadom az anyanyelvemen is. Ez egy újabb kihívás lesz.
Kiket szólítanak meg ezek a dalok, kik lehetnek az ideális hallgatói?
Azok, akik szeretnek kizökkeni a mából. Egyszer egy Duna-parti fellépésemen feltették nekem a kérdést, hogy ha a kikötőben állna egy kétéltű csodajármű, amely elrepítene onnan, hová mennék legszívesebben. Olyasmit válaszoltam, hogy szívesen röppennék vissza az időben jó néhány évtizedet.
A dalaim nem csupán az örömről szólnak, inkább nagyon őszinték.
Azt a boldogságot adják meg a hallgatóknak, hogy találkozhatnak önmagukkal, ahogy magam is éneklés közben, és zsigerekig hatóan mindent elmondunk egymásnak. Szeretek magyarul énekelni. Elég sok magyar és csángó népdalt tudok. Viszont franciául könnyebben adom át az érzelmeimet – nem direkt, hanem közvetett módon. Ez csapdának tűnik, előadói nehézségnek, de talán éppen ettől a szituációtól emelkednek meg ezek a számok.
Ha egyetlen szóval kellene jellemezni a dalait, mi lenne az a szó?
Merjem mondani? A fájdalom.
Bocsánat. Egy huszonhat éves, sikeres és a színpadról mindenkit elbűvölő énekesnőnek miért ez ötlik eszébe elsőként?
Nem akarom megkerülni a választ. A dalok zenei világa többrétegű. A nyilvános, közönség előtti koncerteken egész biztosan másképp fognak szólni, táncos muzsikaként is elő lehet majd adni. A fájdalom, amit említettem, a szövegvilágban rejtőzik. Gyerek- és kamaszkori benyomásaimat éltem meg újra, most felnőtt fejjel próbálom boldogsággá varázsolni, ami negatív volt az életemben.
Piaf dalaiban szinte magától értetődően ott zeng-zúg a bánat; ön legsikeresebben talán éppen őt idézi meg a pódiumon. Ám önálló énekesi egyéniségként miért hivatkozik a fájdalomra?
Van ebben egyfajta kettősség. A sanzonvilág mindig egy kicsit – vagy nem is kicsit – szomorú. Akiket lemezen hallgattam, magyarokat és főként franciákat, így vagy úgy mindegyikük borongós hangulatú volt.
Ha igaz érzésekkel élünk és játszunk a pódiumon, nem lehet teljesen gondtalannak lenni.
Van valamilyen előadói ars poétikája?
Terápia. Segíteni, támaszt adni a közönségnek. Erre talán mindenki rászorul kisebb-nagyobb mértékben. Szeretném magammal vinni az embereket, akik velem tartanának. Van egy teremtő akarat a művészetben, ami picit a csodával határos – jól tudom ezt, mert a szüleim művészek. S ha én részesedni tudok ebből a csodából, szeretném, ha mások is kapnának belőle. Ezt nem tudom pontosabban megmagyarázni. Talán ez a szeretet.
Egy Édith Piafról szóló zenés színpadi játékban aratott szép sikert pár évvel ezelőtt. Mostanában Karády Katalin dalait énekli újabb fellépésein. Van-e énekesi példaképe, vagy kinőtt már abból, hogy mások bőrébe bújjon?
Aki színpadra lép, majdnem mindig nagy elődök nyomát követi. Piafra én találtam rá, Karády talán engem talált meg. Az előadóművész nagyjából elődöket követ. Talán ez a lemez lesz az, ahol igazi énemet mutatom meg. Néha az az érzésem, amikor kijövök a színpadra, hogy megszólalni sem tudok. De az éneklés felszabadultsága meghozza az önbizalmamat. Azt az örömöt kell megélnem, amit Isten adott. Ajándék ez, meg kell osztanom a többiekkel. Kaptam egy adottságot, amely szeretne megszólaltatni olyan nagyságokat, akikről itt szó volt.
Jól értem a szavait, csak médium lenne?
Elég gyors hangulatváltozásokat élek meg. Ők, akiket említett, rengeteget adtak az embereknek. Én nem hoztam semmi újat. Ők viszont rengeteget. Talán ez a lemez adhat valami újat a közönségnek.
Úgy tudom, az énekesi produkciói mellett immár színházi feladatai is vannak.
Kezdő színészként tagja vagyok az Udvari Kamaraszínháznak, egy darabjukban kisebb szerepet bízott rám Andrási Attila igazgató.
Egyszerre több vasat tart a tűzben. Kézenfekvő a kérdés: tervez-e újabb lemezt?
Él bennem a vágy, hogy legyen folytatás. Útkeresés lenne az is. Sőt, az lenne az igazi útkeresés, mert ez a mostani album úgyszólván az ölembe hullott. Hála nemcsak a zeneszerző Montanarónak, hanem Gryllus Dánielnek, a kiadómnak.
Egy filmes hasonlattal élve: egy jó elsőfilm minden rendezőből kibukhat, az igazi próba mindig a második.
Igen, tényleg így érzem. Újat szeretnék létrehozni, a régi jegyében. Sok ötletem van. S mind az érzelmekről, a lélekről szólnak, akörül forognak. Egyet tudok, de azt biztosan: másképp, mint ahogy a mostani zenék.
Milyen világban szeretne húsz év múlva énekelni?
Nem titkolom, nemcsak énekelni, játszani is szeretnék. Olyan világról álmodozom, ahol nem az ész, az IQ, a tudomány dönt a sorsról, hanem a szív, amitől többek lennénk, mint most vagyunk.
Fejléckép: Orbán Bori / Fotó: Fésűs Zsolt
Szerző: Kelecsényi László